Szél tekintetében az időjárás ma nagyon kíméletes volt, habár borult ég és szemerkélő eső követte végig a napomat. Az utak mentèn virágba borult a rozmaring.
Első állomásom Hospital de Orbigo volt. Nevezetessége az a 11.sz-i 20 lyukú híd, mely 300m-es ívével a Szent Jakab út leghoszabb hídja.
A várost egy nemes lovag lándzsaharca tette híressé. Ő és 9 társa 1434-ben szent esküvel megfogadták, hogy 30 napon át minden a városba érkező lovaggal párbajban mérik össze erejüket. A lovag ezzel a nemes tettel akart megszabadulni nyaki bilincsétől, melyet egy nemes hölgy iránti viszonzatlan szerelme jelképeként viselt nyakában. Akadt is jelentkező a kihívásra: a bajnokok 166 lovagot zúztak le, míg végül megszabadították barátjukat szerelmi béklyójától.
Egy kávézó teraszán fogyasztottam reggelimet, mikor látom, hogy a tegnapi kolumbiai koma, lábát csúnyán húzva sántikál át a hídon. Reggel még meg is jegyeztük, hogy rajta is ugyanaz a sípcsont fájás jött ki, de én be is szedtem rá egy fájdalomcsillapítót, hogy bírjam a távot. Felajánlottam neki is egyet, mire nagy örömében elénekelt nekem egy kolumbiai tangót, mely a dunaparti éjszakák romantikájáról szól.
Lefordíttattam vele angolra, de ebben a nyelvben elég kicsi jártasságot tanusított, így ennyit sikerült összekaparni a lényegből:
"Egy magányos éjszakán a Dunaparton
Hegedűszódat hallgatom,
Érzem, ahogy újrakél bennem az élet,
Ahogy testem átjárja dallamod.
Hadd mámorítson az illúzió,
ahogy álmaim érzéseit dalolod,
Ebben a pillanatban vágyom élni,
A szerelemben, mely egy éjszaka elhozta nékem szíved.
Játszd át szerelemmel cigányaszony, a magyar éjszakát
A Dunába veszejtettem szívem
egy édes csókjaidtól forró délután
Nem felejtlek benneteket soha, magyar éjszakák!"
A városka után az út szerencsére már a természetben haladt tovább Villares de Obrigó falvára.
Helyes kis falu volt, de az eső miatt egy teán kívül sokat nem időztem itt.
Ráadásul féltem, hogy a fájdalomcsillapító még az uticél előtt elveszti hatását, én meg sántikálhatok megint.
Nekiindultam hát a domboknak és sokáig lefoglaltak a gyönyörű vörös-bordó-okker csíkozású, érdekes formájú kövek, melyek az utat borìtották. Egy dombtetőn stilizált zarándokszobrot, egy keresztet és egy sűrű bokrot leltem, melynek árnyékába három korosabb hölgy húzódott be az eső elől. Rájuk köszöntem:
- Helló lányok, elkezdődött már a buli?
- Még nem, még rád vártunk! - felelte nevetve a két finnből és egy amerikaiból álló hölgykoszorú. Olyan vccesen gubbasztottak ott, hogy le is fotóztam őket, aztán továbbmentem a kaptatón, nehogy lehűljön a motor.
Nincs roszabb, mint mikor egy pár perces megálló után lemeevedett lábakkal kell újraindulni.
Sokáig caplattam felfelé zuzmóval benőtt tölgy és bükkerdőkön átvágva, míg egy fennsíkon (épp éhségemen gondolkodva) egy csupaszív, csiricsáré kis hippitanyára bukkantam. A tulaj döbbenetes külső-belső hasonlóságot mutatott olasz barátommal, Davidével és mit ad Isten: úgy is hívták.
Terülj-terülj asztalkáján csupa organikus ínyencség, sütemény, müzli, tej, mogyorókrém, lekvár, gyümölcslevek díszelegtek, a tüzön az arab világból jól ismert teáskanna gőzölgött. Ára semminek nem volt. Azt mondta: -Érezd magad otthon, egyél-igyál, aztán dobj a perselybe, amennyit jónak látsz. Nekem a mosolyod a legjobb fizetség!
Teljesen megható volt a fogadtatás melegsége és a vendégszeretet, nagy ölelkezést követően búcsúztunk el. Még utánam kiáltott: - Aztán Santiágóban imádkozz, hogy fentről küldjenek ide nekem egy gyönyörű asszonykát!
Innen nem messze volt már a Santo Toribio kőkereszt, ahonnan már ráláttam végcélomra, Astorga városára.
A kőfeszület a város egy volt püspökéről kapta a nevét, aki egy hamis vád miatt megorrolt gyülekezetére és elhagyta Astorgát. A kereszt helyszínén állítólag ezekkel a szavakkal tisztította meg szandálját: -Még az astorgai port sem fogom magammal vinni!
A városban bejelentkeztem az első albergue-be, ahol meglepetésemre két magyar lány és egy magyar fiú dolgozik (Dòra, Anikò, Ferenc). Nagyon kedves emberkék, és egy kivételezettnek járó figyelmességgel bántak velem.
Csendespihenő előtt még körbejártam a belvárosban, hogy lássam a nevezetességeket, de számomra a fő vonzerőt jelentő csokimúzeum (Astorga híres a csokoládégyártásról), sajnos pont az orrom előtt bezárt. Azért megnéztem a díszes városházát, csúcsán a harangot elütő népviseletben pompázó helybélivel,
majd a Santa Maria katedrális és a püspöki palota épületegyüttesét.
Utóbbi ad otthont a zarándokmúzeumnak.
Meglátogattam ugyan, de ma zordabb hangulatban lehettem, minthogy a sok ezüst-arany egyházi kegytárgyról más sem jutott eszembe, minthogy ennek a sok magáért való kacatnak az árából mennyi rászorulón lehetne segíteni.
Az egyik lányról (Anikó) kiderült, hogy gyakorlott masszőr, és látván rajtam hogy az úttól kívül-belül el vagyok kenődve kissé, zuhanyzás után életmentő lábmasszázzsal és egy kis lelkizéssel kényeztetett. Azt hiszem ennél jobb zárása ennek a napnak nem is lehetett volna!
Ès most pihi! Holnap irány a hegytetö 1500m-es csúcsa, ès utam egyik legfontosabb lèlektani megállója a Cruz de Ferro.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése