Április 17. - 8. Nap: Viana - Logrona - Navarrete - Nájera

Nem tudom szavakkal kifejezni, mennyire fáradt vagyok! Egy teljes hete reggeltől estig gyaloglok, kb másfél óra össz pihenőidővel napközben, és ahogy most érzem magam, szinte hihtetlennek ézem, hogy ezt lehetséges további 3 héten át pihenőnap nélkül csinálni. Márpedig úgy néz ki, az nem lesz. Ma újraszámoltam a tervemet és, ha bizonyos szakaszokat összevonok, akkor talán szűkösen beérek Compostellába. Csak abban tudok bízni, hogy az izmaim lassanként hozzászoknak ehhez a terheléshez, és egy idő után úgy teszik majd a dolgukat, minha csak autót vezetnék. A búvárbázis szezonjaiban így működtek, remélem itt is felveszik a tempót.




Jelenleg fájnak a nagylábujjaim, a bokáim sajognak, a vádlim olyan, mintha túlnyomás alatt álló vizestömlők lennének, a bal térdem alig mozdul, a hátsó combjaim merevek, mint az íjhúr, és a csípőízületeimről sem tudok túl sok jót elmondani.
A mai 36 km-es távval elértem az össztávnak csaknem a negyedét: 196km-t. Annak, aki gondolkodik rajta, hogy egyszer nekivág, javaslom, hogy nagyon fontolja meg, és szánjon rá minimum másfél hónapot, hacsak nem tartja magát élsportolónak. A feszes terv miatt nemcsak pihenésre, regenerálódásra nem marad elèg idő, de arra sem, hogy a szebb helyeken megálljunk hosszabb-rövidebb időre turistáskodni kicsit, vagy egyszerűen elmerülni a tájban.




A fenti leírás alapján talán érthető, hogy a mai napomat kicsit úgy éltem meg, mintha alvajártam volna. Szinte öntudatlanul ténferegtem előre, lépés-lépés után. Nem nézegettem az előttem álló távokat, és az utikönyvet is csak akkor ütöttem fel, ha beértem egy-egy városba. Tudtam, hogy egyszer meg fogok érkezni, de ha bele kellett volna gondolnom, hogy hová, akkor kétségbeesek, és felülök az első hazainduló gépre.
Reggel kirámoltam 3kg-nyi felesleges terhet és feladtam postán a hazaiaknak (Papa-Mama, majd ki se bontsátok, csupa kacat van benne, csak hajítsátok a kisházba).




Vianából Logrono felé elég kiábrándító volt a táj. Gyárépületek, üzemek, autópályák követték egymást, ami Logrononál csúcsosodott ki. Vianával elhagytam Navarra tartomány utolsó városát és átléptem La Rioja bortermelő körzetébe, melynek Logrono a fővárosa. Nyüzsgő volt, mint Budapest, az emberek rohantak, és legtöbbször elvárták, hogy én álljak félre az útjukból. A jelzésekre nagyon kellet figyelni, mert a városon belül csak ritkán, és elég hanyagul helyezték ki őket.




A sok városi piperkőc és dáma között a zarándokszerkómban úgy éreztem magam, mint Crocodile Dundee New Yorkban. A belvárosban az egyetlen dolog, ami felkeltette az èrdeklődèsem, egy ősi lúdjáték volt a kövezeten (ez az ugróiskola bonyolultabb formája), melyről azt állítják, hogy bonyolultabb végigmenni rajta, mint a Caminón.
















Nagyon boldog voltam, mikor kijutottam a város peremère.
Mivel párhuzamosan haladok a Pireneusok egy magas, hófedte hegyvonulatával, az onnan érkező erős, jeges északi szél a lelket is kifagyasztotta belőlem. Az út 2/3-át kesztyűben és az egyik hosszúujjú felsőmet a fejemre tekerve tettem meg.
Miután elhagytam a várost, egy kellemesebb víztározó következett, melynek partját parkosították, és a helyiek sportoltak, pecáztak körülötte.




Később drasztikusan átalakult a táj jellege, ahogy a korábbi gabonaföldeket felváltották a kopár szőlőültetvények. A sajátos művelési mód miatt a szikkadt, vörös földből, mintha élve eltemetett emberek görcsbe rándult, eltorzult kezeinek milliói nyúltak volna az ég felé.




A 8as szakazt Navarrate kisvárosával zártam, ahol pihenésképpen elfogyasztottam egy pohárka hideg, fehér bort néhány idősebb amerikai zarándok társaságában. Ideérve az időjárás gyökeresen átalakult hideg széllel béleltből gatyarohasztóvá, úgyhogy igen jól esett az itóka.
















A település jeles mestersége mellesleg a fazekasság, amiről bármerre nézünk, árulkodó jeleket látunk.








Innen úgy egy óra múltán értem Ventosába, ahol már olyan elcsigázottnak éreztem magam, hogy kénytelen voltam még egy pohárkával motiválni magam a maradék 11km legyőzésére.








Utóbbit, szinte emlékim sincsenek, hogyan tettem meg. Szinte öntudatlanul támolyogtam előre az úton, és mire Nájerába értem, rám is szürkült, ha a szokásos esőről nem is beszélünk.








A lelkiállapotomròl ma inkább nem is ìrnèk. Ilyen mèrtèkű kimerültsèg mellett kèptelen voltam a gondolataimat kordában tartani. Igazi agyfrászt èltem át. Nem akarjátok tudni.
7:30-ra zuhantam be egy káprázatosan felújított alberge-be, ami úgy néz ki, mintha egy barokk polgári épületből menekültszállást csináltak volna. A háziak nagyon barátságosak, és nagy elismeréssel ütötték be pecsétjüket útlevelembe, mikor meglátták az előző Vianai bélyegzőt.
A megérkezést részletezem kicsit, mivel eddig szinte minden alkalommal ugyanúgy történt:
Recepciós pultra tehénkedés, amíg az adminisztráció lezajlik. Mondják, hogy nyugodtan tegyem le a zsákot, de nem teszem, mert tudom, hogy utána soha többé nem tudnám felvenni. Bekísérnek az ágyamhoz, ahol lehajítok mindent, lerogyok valahová és tíz percig bámulok a sermmibe. Ha ebből a transzból sikerül kijönnöm, irány a zuhanyzó a szennyesemmel együtt, ahol (ha van rá lehetőség) 20 percen át folyatom magamra a forróvizet. Ha lezuhanyoztam, ott helyben kimosom a szennyest, majd jön a teregetés. Ezután hosszas lábápolás, önmasszázs következik, majd vacsora, és a napi beszámoló megírása. Mire ezzel végzek, általában már mindenki hortyog körülöttem.
Holnapra megkegyelmezek magamnak, mert csak egy szakaszt tervezek megtenni. 22km hegymenetben. Fincsi lesz! :)
Béke, szeretet, áldás Mindenkinek!
Jòccakát!