Április 12: 3. Nap: Orisson - Ronceswalles - Zubiri

Elsőként ébredtem a 6 fős (3 emeletes ágy) szobában, de a mocorgásomra hamarosan mindenki felébredt és lázas pakolásba kezdett. Ma próbáltam fel először a hightech aláöltözet szettemet, mivel a tegnapi nem volt túl hatékony. A nadrág önmagában nem volt elég meleg, a pamut póló igen, azonban ennél fogva a polár felső alá pillanatok alatt beizadtam, ami nem száradt meg, így szélben hideg volt, amúgy túl meleg. Az új cucc egy lehellet vékony lycra szerű fekete alsóból, egy hasonló anyagú testre feszülős jégeralsòbòl és egy azonos tulajdonságú hosszú ujjú felsőből állt. El nem tudjátok képzelni, hogy nézek ki benne. Nincs az a pénz, amiért ezt a szettet nyilvánosság előtt viselném. Az eladó szerint viszont ez egy nagyon különleges anyag, olyannyira, hogy a CIA kénytelen volt két éven át Korda Gyuri lemezekkel gyötörni az 51es körzetben raboskodó UFO-kat, mire megtörtek és elárulták a receptet.




A lényeg, hogy jól vizsgázott a cucc. Se melegem nem volt, se nem fáztam benne, és valóban viszonylag szárazon tartott.
Egy kisebb vájdling tejeskávé és némi könnyű reggeli elfogyasztása után, utolsóként a vendégek közül magam is nekivágtam a hegy ismételt megmászásának. Nem tudom, mit kevertek a reggelibe, de a testem gyakorlatilag turbó fokozatra váltott. Nyoma sem volt a tegnapi kripliségnek. Az elején kissé megszeppentem ugyan, mert minden tagom merev volt az előző nap megpróbáltatásaitól, de 10pc alatt bemelegedtem, és gyakorlatilag átszaladtam a hegyen. A zsák nem nyomta már annyira a vállam, és a szívem sem akart kiszakadni a helyéről. A vendégház csapatát úgy egy óra alatt magam mögött tudtam.




Reggel elmaradt az eső, a nap is kisütögetett és a szabadon tartott pompás lovak is sokkal közelebb legelésztek az úthoz. Gyönyörű állatok ezek. A kifejlett példányok nehéz járásúak, irdatlan izomzattal, míg a csikók szőrösek, mit egy szamár. Furcsa hallani, ahogy a ménes a fő-ló (vezérmén? :)) kolompolására ugyanúgy halad, mint a birkák.








A napsütés egészen szelíd arcát mutatta a hegynek, így most nem tűnt olyan nyomasztónak, sőt helyenként lélegzetelállítóan szép volt. A csúcs felett kőröző óriási madarak sem az oszlò testemre leselkedő keselyűknek, mint inkább fennséges sasoknak tűntek. Még a polárkesztyűm is előkerült, amit az előző napi zarándok-mentő akcióm hevében egy szikla tövében felejtettem.












A hegytető közelében a zarándokút elhagyta a keskeny aszfaltozott utat, és vadregényesebb, hol kavicsos-köves, hol füves, hol dagonyázós ösvények következtek.




A Roland forráskútnál friss vízzel töltöttem fel a tömlőm és belepottyantottam két magnézium pezsgőtablettát az izomgörcsök ellen. A csúcs közelében egy ideig párhuzamosan haladtam a francia-spanyol határral, majd át is léptem Navarrába.








Csodálatos erdők következtek, hol mesebeli, mohás törzsű, görcsös bükkökkel, melyek tövében élvezet volt a vastag puha avarban taposni, hol óriás szálfaerdők, melyekben törpének érezte magát az ember.




















Lefelé menet még jobban fokoztam a tempót, és teljesen fellelkesedtem meglepő energia-többletemen. Délre már Ronceswallesben voltam (épp idejében, mivel az eső teljes erővel rázendített). Ezzel teljesítettem a Camino első szakaszát, és mivel esőben nem nagy élmény városnézésre indulni, ezért úgy döntöttem, megebédelek az első fogadóban, és nekivágok a második szakasznak, hogy kicsit behozzam a lemaradásomat.




Odabent kandallóban lobogott a tűz, a zarándokok körülállták, és próbáltak megszárítkozni. A pereméről lógó száradó zoknik szinte karácsonyi hangulatot teremtettek. 2 €-ért pompás omlettet ebédeltem, melynek fő alkotóeleme meglepő módon a főtt burgonya volt. Ezután zarándoktársaim asszisztenciájával magamra vettem a hátizsákot is takaró esőkabátom (ez egyáltalán nem egyszerű művelet, komoly rutint igényel, ha egyedül is meg szeretnéd csinálni, nekem eddig mindössze egyszer sikerült), és dacolva az esővel, elindultam, hogy legyűrjem a második szakasz legjavát.




Hogy értsétek, mire vállalkoztam, érdemes tudni, hogy aznap már legyűrtem egy 20km-es szakaszt a hegyen át, és tervem szerint Zubiribe akartam megérkezni, mely jobbára sík terepen ugyanekkora távot jelentett. Gondoltam, ha hegyes-völgyes terepen eddig ilyen jól ment, akkor 5-6 körül simán célba érek, és simán találni fogok még zarándokszállást is.








Az eső ellenére is csodálatos erdei ösvényeken át jutottam el először Burguete-be, ami egy rendkívül takaros kis pireneusi városka. A fehérrre meszelt, pirostetős házak teljesen bűvöletbe ejtettek színes palettás ablakaikkal.




Innen hatalmas legelőkön át vitt az utam farmok, tehenészetek között Espinal felé. Csak tippelni tudok, de szerintem az itteni lovakat a húsukért tartják. Életemben nem láttam ennyire lomha járású húskolosszusokat. A faruk úgy nézett ki, mint egy másfél méter átmérőjű érett barack.




Espinalban elmajszoltam egy fincsi teljes kiőrlésű baguettet, majd egy erdőn keresztül caplattam felfelé Alto de Mezkiriz irányába.








Kicsit már keverednek bennem az élmények, hogy hol milyen tájak váltották egymást, de volt egy időszak, amikor a nap hol tűzni kezdett, hol az eső eredt neki újra. Ez túrázás közben, ismerve az esőkabát fel-le vételnek bonyodalmait, egyáltalán nem mókás dolog. A legszebb az az esemény volt, amikor (még egy otthon folytatott antibiotikumos kezelés következményeként) rámtört a szapora. Képzeljétek el, ahogy szakadó esőben először lehámozzátok az esőkabátot, megszabadultok a hátizsáktól, aminek természetesen az alján van a nedvestörlő kendő, majd leapplikáljátok a fotóscuccot az övről, az egészet betakarjátok az esőkabáttal, hogy ne ázzon, mindezt úgy, hogy tudjátok: másodpercek választanak el egy komoly balesettől. Ezután könnyítsetek magatokon úgy, hogy negyven muja tehén békés kérődzés közben végignézi a műveletet.




Mire Bizkarretába értem, már tudtam, hogy kicsit túlvállaltam magam, de még nem éreztem, hogy fel kéne adnom. Időben még mindig jó voltam, de az előző napi tünetek (lábfájás, fáradság, váll-leszakadás) kezdek kiújulni rajtam.




Linzoáinból kifelé menet egy brutális emelkedő végén kezdtem érezni, hogy itt a vég, és Zubiri még 7 km-re volt. Hogy még nagyobb legyen az örömöm, a kifogyhatatlannak hitt tömlőm bebizonyította, hogy bizony ki tud fogyni. Tudtam, hogy szomjan nem halhatok, de most megértettem, hogy zarándok elődeim írásaikban mit értettek az alatt, hogy nincs rosszabb érzés, mint a tudat, hogy nincs több vized. Innentől kezdve állandóan szomjas voltam, amit szőlőcukor szopogatással próbáltam enyhíteni. Ez pontosan a szopogatás időtartama alatt tudott működni, onnantól még rosszabb lett. Végül keresztezve egy aszfaltutat leállítottam egy kerékpárost, és elszedtem a vízkészlete felét.












Az utolsó 3 km volt a legroszabb. Az eső újra rázendített, az út pedig egy agyagos, sziklás, csúszós meredélyen vitt lefelé. A fáradságtól elvesztettem a kapcsolatom a tudatossággal, ami abban csúcsosodott ki, hogy az egóm előrángatta a közelmúlt démonait, melyekkel rettenetes lélekölő párbeszédeket, vitákat folytattam egészen Zubiriig.




Habár 7 előtt a városba értem, már egyetlen zarándokszálló sem fogadott, én meg a szakadó esőben, botladozva a fáradságtól fel-alá kóricáltam, hogy aludni tudjak valahol. Végül egy hotelben kaptam szállást. 40 km megtétele után áldásnak éreztem a fürdőkádat, ahol forró habfürdővel leptem meg magam. Míg gyerekkoromban a gumikacsa volt ebben a partnerem, felnőtt koromra azt kellett megélnem, hogy a munkafázisok lerövidítése képpen két zoknival és egy alsógatyával osztottam meg a kádat.








A lábaim olyan merevvé váltak, hogy ezután alig voltam képes levánszorogni az étterembe, de a vállaim miatt az evőeszköz felemelése is komoly kihívásként jelentkezett.
A menü viszont szenzációs volt! Sűrű halászlé egy vederrel (4szer szedtem), majd omlós báránypöri és végül egy helyi desszert, amit egy sűrű madártejhez hasonlíthatnék, de tojáshab helyett keksz úszott a tetején. A lakoma kicsit helyrebillentette a lelki egyensúlyom, és a szobába vánszorogva nekiláttam a futóművem és a teherhordó hidraulikám szervizelésének, melyhez 4 féle kencét használtam fel (örök hálám Ági barátnémnak az útra összeállított univerzális testápoló csomagért!). Olyan embertelen fájdalmat éreztem minden porcikámban, hogy a másnapi túrával kapcsolatban őszintén aggódni kezdtem.
Kb 1 percig, mert ezután ólomnehéz álomba ájultam...