Április 24 - 15. Nap: Calzadilla - Terradillos de los Templarios - Sahagún - Bercianos

Ma valahogy letisztult minden. Poroszkálásom során az összefüggések úgy bomlottak ki bennem, mint egy finom szövet bonyolult motívumai. Mielőtt tegnap álomra hajtottam a fejem, meghallgattam Kis Balázs Kunó, Az átalakulás iskolája előadássorozat harmadik hanganyagát, amiből megragadt a fejemben egy érdekes hasonlat. Ebben a lelket egy csőhöz hasonlította, melyen a nála kisebb átmérőjű dolgok (hétköznapi, ránk túl nagy hatást nem kifejtő eseményeink) akadálytalanul átfolynak, a vele egyméretű dolgok (barátságaink, kapcsolataink) súrlódva csúsznak át, ezzel hatást gyakorolva ránk, befolyásolva bennünket, és vannak a nála nagyobb átmérőjű dolgok (fel nem dolgozott problémáink, meg nem értett élethelyzeteink), melyeket nem képes befogadni. Amíg ez így van, addig továbblépni sem tudunk az emelkedés felé. Hogy ezeket a dolgokat is át tudjuk engedni magunkon (felül tudjunk emelkedni rajtuk), nem az adott helyzetet kell lekicsinyíteni, elkendőzni, hanem lelkünket kell tágítani, tudatunkat magasabb nézőpontra helyezni. Példaként a következőt hozta: egy kisgyerek számára egy szék óriási kihívást jelent. Túl magas, túl nehéz, eleinte nem képes megmászni, leülni rá. Amíg ezen a problémán nem teszi túl magát, addig a szék jelenti élete egyik legnagyobb kihívását és nem képes bonyolultabb problémák, élethelyzetek megoldására. Onnantól, hogy sikerült rendesen leülnünk, a szék többé nem jelent számunkra semmit. Érdektelené válik, fölülről tudunk nézni rá, folytathatjuk a fejlődést.
Ezekkel a gondolatokkal aludtam el, és reggel egy álomképpel ébredtem, melyben egy óriásit léptem hátra, és egy sokkal tágabb perspektívából megláttam az elmúlt év történéseinek utolsó puzzle-darabkáját, amely végül helyrerakott bennem mindent. Ezzel az alapgondolattal indultam el ma Calzadillából egy ideig Bori társaságában, akit mivel teljesen más tempóban közlekedünk, hamarosan magam mögött hagytam. Folytatva az elmélkedést megdöbbentett a felismerés, hogy bár eddig is ismertem a vonzás törvényének működését, milyen apró, gyakorlati hibán múlott, hogy az azonnali felismerés helyett hónapokig gyötrődtem a történések miértjei után kutatva. Egyik kedvenc filmemben, a Matrixban hangzik el egy mondat, ami már rég óta bújkál bennem zátonyra futott kapcsolatom megválaszolatlan kèrdèsein gondolkodva.
A főhős, Neo már tudja, hogy rendelkezik a jövőbe látás képességével, és látja, hogy hamarosan döntéshelyzet elé kerül: vagy az emberiséget, vagy szerelmét menti majd meg a pusztulástól. Ezen az esemènyen túl viszont nem lát messzebb a jövőbe, ezért megkeresi az Orákulumot, hogy adjon tanácsot. Kérdésère, miszerint: - Azért nem látom a jövőt, mert nem tudom meghozni a döntésem? - az Orákulum így válaszol: - Nem, Neo. A döntést már rég meghoztad, de egyikőnk sem láthat túl a meg nem értett döntésein.
Hát valahogy így voltam ezzel magam is. Elfogadtam, hogy vége, tudtam, hogy a legjobb ha az egészet elengedem, de amíg nem sikerült megértenem, mi is történt velünk valójában, addig képtelen voltam továbblépni.
Ezekkel a gondolatokkal körbevéve érkeztem meg először Lédigos falvába,








majd Terradillos de los Templarios-ba, melyet 1119-ben a "Krisztus szegény lovagjai" templomos lovagrend alapított a zarándokok védelmére. Ez a rend a középkor legjelentősebb lovagrendje lett, amíg IV Fülöp francia király hatalmukat megirigyelve úgy nem döntött, hogy eretnekséggel, istenkáromlással és erkölcstelenséggel való rágalmazás mellett ki nem tagadja a őket az egyházból. Az inkvizíció ezután üldözte és kivégeztette tagjait. Legnagyobb mesterük Jacques de Molay is máglyán végezte.












Tekintettel arra, hogy a térségben nagyon kevés a kő, az építkezéshez többnyire levegőn szárított, égetett téglát, és vájogot használnak. A településeken a megnevezéseknél jellemző a kicsinyítőképző használata (pl. Calzadilla de los Hermanillos: Szerzetesecske utcácska) ami az emberek parányiságát hangsúlyozza ebben a hatalmas térségben.








Nemsokkal később már San Nikolás borospincèi, vájogházai között haladtam át, melynek szélén dönthettem, hogy a rövidebb utat válsztom az autópálya mentén, vagy a hosszabbat a földeken keresztül.












Egy belső sugallattra hallgatva a hosszabb utat választottam, és milyen jól tettem! A napsütésben fürdő virágos rétek teljesen feltöltöttek energiával, és szinte meg sem éreztem a hosszú utat Sahagúnig. A Camino szinte mindenben tud pèldát mutatni. Lehet, hogy ugyanahoz a célhoz a rövidebb út egyszerűbbnek, könnyebbnek tűnhet, mégis néha érdemesebb a több munkával járót válsztani, hiszen a rövidebb úton nem csupán a gyönyörű táj élvezetéről maradtam volna le, de az autópálya zaja, bűze, az aszfaltút ízületekre való rossz hatása, és a kamionok miatti stressz kétszer jobban kifárasztott volna, és az utána következő élményeket sem tudtam volna olyan nyitottan fogadni. Hány élethelyzetre lehetne ezt a példát gyönyörűen ráilleszteni!












A földeken áthaladva folytattam korábbi gondolatmenetem kibontását. Habár megvilágosodás-szerű felismerésemnek már kora reggel birtokába jutottam, ami egész nap a szabadság èrzèsèvel, jókedvvel ès megkönnyebbüléssel töltött el, a tudatalattim, mint egy felbolydult számítógép, ontotta a felismerésből származó összefüggéseket.




A vonzás törvényénél tartottunk. Manapság már sokan tudjuk, hogy èletünk esemènyeit multbèli gondolataink, èrzelmeink teremtik meg. Életünk legfontosabb tapasztalásaihoz, rossz beidegződéseink, hibás tudatalatti programjaink kijavításához mindíg pontosan úgy, és pontosan azokat az embereket vonzzuk be, ahogyan és akikre szükségünk van. Miért fontos ez? Azért mert önmagunkra szinte képtelenek vagyunk kívülről ránézni, és tükröt csak más emberek képesek tartani számunkra. Ha tehát egyéniségünk valamely funkciója hibásan, vagy rosszul működik, akkor garantáltan bevonzzuk azt az embert, aki hasonlòan, vagy karikatúraszerűen felnagyìtva rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal, amelyek rávilágítanak saját hibáinkra.
Úgy kell ezt elképzelni, mintha találkoznánk valakivel, aki egy időzített bombát hordoz magában, amihez nálunk van a detonátor. Mivel ezt a személyt a tudatalattink találja meg számunkra, s nyilván senki sem szeretne egy időzített bombával kapcsolatba lèpni, ezèrt a sors gondoskodik róla, hogy ezt a szemèlyt a legíncsiklandóbb körettel, a leggusztusosabb tálalásban kapjuk. Mivel mindkèt fèlnek hasonló tapasztalást kell megèlnie, hasonló feladatot, problèmát megoldania, ezèrt a dolog kölcsönösen ugyanígy működik, s hoppsz, már kèsz is a szerelem. Elkezdjük kóstolgatni, megismerni egymást, teljesen elvakít a tálalás szépsége, a körítés finomsága, és idővel, ha elèg erős èrzelmi kötődès alakul ki ès megfelelő a kapcsolatban a kommunikáció, akkor felismerjük a veszélyt, és türelemmel, kölcsönös áldozatkészséggel, szeretettel hatástalanítható a bomba, mindketten ki tudjuk javìtani tudatalattink rosszul futó programjait, majd tovább tudunk lépni egy magasabb kapcsolati szint felé. Ha ez elmarad, akkor addig eszegetjük a körítést szép lassan befelé haladva, míg a bombához érünk, ami az arcunkba robban.
Fejtegetésem közben eljutottam egy csodálatos kis templomhoz, az Ermita de la Virgen del Puente-hez, ahová egy kecses kis kőhíd ívelt át egy patak felett.












Ezt követően rövid időn belül beértem Sahagúnba, és mai kilométer adagom harmadánál járva éppen ideje volt egy kis tortilla ebédnek. Jóllakván megcsodáltam a San Lorenzón templom négyszintes templomtornyát, az Arco de San Benedito kapuívet és a Torre del Reloj tornyot.
























A városban egy tábla azt akarja elhitetni velünk, hogy ott a Camino felezőpontja. Nem akarom a derék polgároktól elvenni a dicsőséget, de azért én tudom, hogy azt már tegnap elhagytam.








A város határán egy befelè közlekedő birkanyáj szürreális felvonulása tartóztatott fel utamon, majd egy vadregènyes folyón átìvelő kőhìdon újra a termèszetbe jutottam a nap utolsó 10km-ènek megtètelèhez.
















Bercianos, mai végső uticélom felé vettem hát az irányt (a Camino itt ugyanis egy rövid szakaszon kettéágazik és én a bal csapást választottam, kicsit túlzottan is, de a polgárőrség készségesen visszaterelt a helyes útra), és közben folytattam korábbi gondolatmenetemet.
Ott tartottunk tehát, hogy ha nem figyelünk eléggé egymásra, nem beszéljük meg a problémáinkat, bekövetkezik az elkerülhetetlen: arcunkba robban a bomba. A mi esetünkben sikerült idáig eljutni. Ilyenkor az ember (ha túléli) egy-két hónapig csak csengő füllel, bénultan, sokkos állapotban téblábol és próbálja egyáltalán felfogni, hogy mi történt. Aztán jön a rettenetes fájdalom és a másik elvesztése feletti gyász, düh, döbbenet és értetlenség. Utána pedig megpróbáljuk összeszedni a miérteket. Csak rosszul... Belemászunk a bombatölcsérbe és az ott talált törmelékből, szennyből és szemétből próbálunk kirakni valami magyarázatfélét. Mikor nem jutunk semmire, kicsit hátrébb lépünk, és elkezdjük észrevenni a nagyobb összefüggéseket. Én azt felejtettem el, hogy nem elég csak egyszer-kétszer hátralépni, de bizony addig kell távolodnunk a történésektől, addig kell emelni, tágítani a nézőpontot, amíg még van bennünk nyitott, megválaszolatlan kérdés, és a kirakós összes darabkájára rálátást nem nyerünk.
Egy ilyen mértékű lelki trauma esetén az a legfontosabb, hogy kellően eltávolodva, pontosan meg tudjuk határozni, mi volt társunkban az a hibás funkciò, vagy program, ami miatt pont őt vonzottuk az életünkbe, hogy benne tükröződve megtaláljuk azt, amin magunkban változtatnunk kell. Amíg ehez a ponthoz nem jutunk el, járhatunk terápiákra, alkalmazhatunk ezer csoda módszert, meditációt, bármit, mégsem lesz lezárás, nem lesz túllépés, nem lesz elengedés, felemelkedés ès fejlődès mégúgysem.
A mai napon, talán Kunónak, talán a Borival folytatott beszélgetésnek, vagy az Út varázserejének köszönhetően sikerült akkorát tágìtanom a nèzőpontomon, hogy vègül álmomban az utolsò darabka is a helyère, minden kérdésem megválaszolásra került, ami elképesztően felszabadító érzés. felfedezèsem rèszleteit nem osztanám meg szemèlyes okokbòl. A lènzeg, hogy egész nap vidám, energikus voltam, gondolkodás közben az út minden pillanatát, látványát meg tudtam élni, sőt a fizikai fájdalmaktól is teljes mértékben mentesültem.




Persze aki ezt olvassa, joggal teszi fel a kérdést: a másikkal ilyenkor mi lesz?
Véleményem szerint három eset lehetséges. Az legszerencsésebb esetben a robbanás mindkét félre kijózanító hatással van, felismerik tudatalattijuk hibásan futó programjait és kéz a kézben emelkednek felül a történteken, sokkal magasabb érzelmi szintre juttatva ezzel a kapcsolatukat. Az olyan párkapcsolatban, ahol mindkèt fèlben ott az èrettsèg, a hajlandòság az önvizsgálatra, akik tudják, hogy egy párkapcsolatban a fejlődès önmagunk javìtásával kezdődik, sok ilyen helyzetet túlèlhetnek ès vègül belőlük lesznek azok a megöregedett szèp párok, akik ősz fejjel, remegő lábakkal mèg mindig egymás kezèt szorongatják. Második, legroszabb esetben egyik fèl sem ismeri fel a valódi okot, és miután sérüléseikből valahogy felépülnek, mindketten nekilátnak új kapcsolatokban ugyanazokkal a hibákkal megismételni a történteket egyre nagyobb robbanások kìsèretèben, mindaddig, amíg le nem esik a tantusz és sikerül magukban megtalálni a megoldást, vagy vègleg csődbe nem èr az èletük. A harmadik esetben csak az egyik fél ismeri fel a valódi okot, aki ezáltal nézőpontot tud váltani, lelkileg magasabb szintre kerül, míg a másik megreked. Ilyenkor az, aki továbblépett, felelősséget a másik iránt csak annyiban tud vállalni, hogy magában hálát ad a neki, amiért az megtanított egy fontos leckét, és imádkozik a másik lelkéért, hogy lehetőleg annak is sikerüljön minél hamarabb megszabadulni a korlátaitól ès vègül megtalálja a boldogságát. Sajnos ezekre a felismerésekre mindenkinek saját magának kell eljutnia, mert hiába is szeretnénk, senkit nem lehet akarata ellenére jobb belátásra bírni. Ez mindenkinek a saját útja, feladata. Egy biztos: akármilyen szomorú is ez, akármekkora is a szeretet mèg kèt ilyen ember között, amìg nem törtènik meg mindkettejükben a nèzőpontváltás, a lèlekbeni emelkedès, a hibás programok lepakolása, addig nincs helyük egymás èletèben. Sok pèldát láttam már egy negyedik esetre is, ahol a gyerekek, a társadalmi elvárások, vagy az anyagi függősèg olyan erős kènyszert jelentett, hogy bár egyik fèl sem ismerte fel, hogy a problèma megoldását mindig önmagán kell kezdeni, a bomba vègül nem sült el, hanem egy èleten át mindkèt fèl èletèt tönkretevő mèreggè alakult.
Manapság, mikor a Föld erősödő rezgèsei egyre könnyebbè teszik számunkra a teremtèst, nagyon kell figyelni, hogy gondolatainkkal mit vonzunk be, ezèrt nagyon fontos, hogy tudatosan èljük meg a mindennapokat.
A fentiekkel persze nem èn születtem meg a spanyolviaszt, nálam bölcsebb emberek leìrták, vagy elmondták mindezt hasonlò formában. Viszont más bebiflázni ès más gyakorlatban alkalmazni a tananyagot. Minden alkalommal, mikor ez utóbbi sikerül számomra, az nagyon fellelkesìt.
Mindenesetre, ha már a jelenleg legkínzóbb problémámat ilyen jól helyre tudtam tenni, ugrottam egy nagyot és életem, mint egy térképasztalt elevenítettem meg magam előtt, melyen végignézve sorra felbukkantak előttem az emberek, akik a legnagyobb békákat nyelették le velem, én pedig minden esetben pontosan igyekeztem defniálni, mi volt az adott szituációban a bevonzott ember (ez nem csak párkapcsolat: barátság, vagy munkatársi kapcsolat is lehet) azon határozott funkciója, amivel a saját problémáimra próbált rávilágítani.




Izgalmas egy nap volt! Csak úgy zuhogtak belőlem a (többségében azért korábban már jól feldolgozott) hibás funkciók, amiket a biztonság kedvéért (ilyet még nem csináltam, de Mártinak igaza volt: lehetséges) théta tudatszinten szépen eleresztgettem és korrigáltam.
Mire mindezen túl voltam, lassan meg is érkeztem végcélomhoz, Bercianosba, ahol egy adományokból önfenntartó hitközösségi zarándokszállón táboroztam le.
















Az adományos rendszer annyit jelent, hogy egy dobozba annyit dobsz be a szállásért, amennyit gondolsz, és ezért vacsora és reggeli is jár. Persze mikor ilyen csupa szív, lélek embereket látsz, akkor nyilván nem fukarkodsz nagyon. A vacsoraasztalnál ma német, francia, spanyol, brazil, osztrák és dél-afrikai nációk ültek és valamiért rám esett a választás, hogy az angol nyelvű asztali áldást felolvassam.
Vidám este, szép nap volt! Még sok ilyet szeretnék!
Szép álmokat Mindenkinek a Camino 429-ik km-èről!