Április 25. - 16. Nap: Bercianos - Reliegos - Mansilla de las Mulas - Villarente del Puente

Cudar egy időt fogtam ki ma. A szél olyan erővel fújt, hogy meggörnyesztette a fákat. Hol esőt, hol homokot és kavicsokat vert az arcomba. Az út végtelen egyhangúságban vezetett zajos autóutak, ugaron hagyott, gondozatlan földek mellett. A sötétlő felhők alatti lehangoló látványt csak néhány buckalakónak öltözött, tántorgó zarándok törte meg néha. Miközben a szél folyamatos rohamai között igyekeztem nem az árokba sodródni, egész nap csak olyan gondolatok jutottak az eszembe, hogy vajon mennyit kell még menni a következő városig és ott majd mekkora vödör forró teát öntök magamba.




A települések, mintha pestis söpört volna végig rajtuk, teljesen kihaltan áztak a jeges esőben. Csak a bárokban találtam életet, ahová az embereket összefújta a szél. Higyjétek el, semmi magasztos nincs abban, ha 32km-t ilyen körülmények között tesz meg az ember. Az elhagyott falvakról, városokról is leginkább csak az utikönyv leírására tudok hagyatkozni, mert városnézés helyett más vágyam sem volt, mint letudni a mai távot és bekuckózni egy jó meleg albergue-be.
Bercianos után az első falu El Burgo Ranero volt, ami nevét a közeli mocsárban tenyésző békahadról kapta.




Határán alig léptem be, egy perc múlva már megint a síkságon találtam magam, ahonnan (ha a botjaimat a kezem meghosszabításának tekintem) négykézláb küszködve jutottam el a teljesen jellegtelen Religiosba.




Ezután Mansilla de las Mulas következett, mely a 12.-13. században a régió legnagyobb és leggazdagabb kereskedővárosa volt, bár fénye azóta igencsak megkopott. A város az évente megrendezett marhavásároknak (de las mulas = jószágok) köszönheti nevét. Itt egy negyed órára beültem a Santa Maria templomba, ahol legalább egy rövid ideig élvezhettem a csendet a szél süvítése és a kamionok bömbölése helyett.








Egy kis helyi csehóban némi borból és tortillából merítettem erőt a maradék 6 km leküzdéséhez ...




... és most itt fekszem a priccsemen finnekkel és angolokkal körülvéve Villarentében és hallgatjuk, ahogy kint tombolnak az elemek.
Az albergue korösszetételben most megint leginkább a nyugdíjasoknak kedvez. Az ő kedvenc témájuk általában a végtagtraumák kezelési módja. Tegnap viszont akaratlanul is a fültanúja lettem két 23-25 év körüli német és francia kislány beszélgetésének:
- Én azt hallottam, hogy a Camino megváltoztat belülről. Te érzel már valamit?
- Semmit.
- Én sem.
Rákérdeztem: - Pontosan mi az amit szeretnétek megváltoztatni magatokban?
Mire az egyik: - Háááát, szeretnék tisztábban látni.
Erre én röhögve: - Ez az út csodákra képes! Lehet, hogy mire Santiagoba érsz, nem kell már viselned többé a szemüveged! :)
Már második alkalommal futok össze egy osztrák, ősszakállú aggastyánnal, aki Paul búvároktató kollégámra hasonlít 20 évvel és egy komolyabb gutaütéssel későbbi kiadásban. Abból, ahogy tegnap cicanadrágban, fogkefével fényezte a szandálját arra következtetek, hogy nincs minden rendben vele. Ma megkérdezte: - Ez hanyadik Caminód? - Az első. -mondom. -Akkor te még csak tanulsz. Gyere, főztem egy kis tésztát, együk meg együtt. Jegyezd meg, az Úton a legfontosabb a főzés!
Mindig tanul az ember.
Holnap elérem Leónt, amely Santiago előtt az utolsó nagyváros és kultúrális csúcspont, így remélem az időjárás ad egy kis kegyelmet, hogy legyen kedvem végignézni az ottani nevezetességeket.
Most pedig megyek, és egy jó forró fürdővel kiolvasztom hibernálódott testrészeimet.