Április 22. - 13. Nap: Castrojeriz - Fromista - Poblacion de Campos

Hajnali álmomban meglátogatott a jövendőbelim. Törékeny nő volt, hullámos szőke hajjal, túrazsákkal a hátán. Beszélgetésünk közben végig úgy fordult, hogy ne láthassam az arcát. Azt mondta nekem: "Hamarosan találkoznunk kell, de még nincs itt az ideje. Még én is úton vagyok, de légy türelemmel, nemsokára együtt leszünk." Kedves, lágy hangja volt, és hallatszott rajta, hogy még ő is küzd valamivel, amit már nagyon szeretne a háta mögött tudni. Jó volt így ébredni.
Hátibatyummal végigmasíroztam Castrojeriz kihalt utcáin, míg egyszer csak kivágódott mögöttem a Taverna ajtaja, ahol tegnapi vacsorámat fogyasztottam, és a tulaj egy magyar zászlót lobogtatva óbégatott utánam: Hey Hungary! Come for coffe!








Ki tudna ellenállni egy ilyen lelkes invitálásnak?
Kávémat szürcsölgetve megakadt a szemem egy fotón, melyen a tulaj és kedvenc íróm, Paulo Coelho pózoltak. Meglepetésemben csaknem félrenyeltem a tejeskávém. Ő az az ember, aki Az Alkimista c. könyvével több, mint tíz éve megadta számomra a végső inspirációt, hogy hagyjam ott zsíros fizetést és komoly karriert ígérő állásom, hogy elinduljak álmomat követve a búvároktatói, víz alatti fotós, videós pályán. Bár ez az út akkoriban nem kecsegtetett túl sok sikerrel, végül az Adria egyik legnépszerűbb búvárbázisát sikerült felfuttatnunk Öcsémmel és elismert búvároktatò, fotós, filmes lett belőlem. Milyen furcsa, hogy most, mikor újra valami gyökeresen új dologba szeretnék kezdeni, az öreg újra rámkacsint egy falról, mintha csak ezt mondaná: Csak így tovább fiam!




A várost az Alto de Mosterales táblahegy izzasztó kaptatóján át hagytam el, mely felvezet a 913m magasan fekvő magasföldre. Újból lefelé haladva az út végtelennek tetsző mezőségen, szántòkon vitt előre.








A síkság után egy facsoport tövében találtam rá a San Nicolás kápolnára, amely zarándok szálláshelyként is üzemel. A házinéni nem csupán a credential-omat pecsételte le, de egy kis csokival is megkínált. Aki engem és a csokival kapcsolatos misztikus viszonyomat ismeri, az könnyen megértheti, hogy ezt égi jelnek vettem. :)












Közvetlen ezután átkeltem a Rio Pisuerga felett átívelő hídon,








majd fél órával később megérkeztem Itero de la Véga-ba, ahol joghurtos banánt reggeliztem.




Innentől fogva két órán át más sem vett körbe, mint gabonaföldek.








Az egyhangú út ellenére jó hangulatban voltam, amit köszönhetek talán az álmomnak, talán az egész napos szélcsendnek és napsütésnek, de az is lehet, hogy Mihály, Rafael és Chantall arkangyalok meghalgatták könyörgésem és megajándékoztak egy kis vidámsággal. Úgy terveztem, hogy Boadillában egy jót ebédelek, és hosszabban pihenek majd, mert éreztem, hogy a lábaim kezdenek lemerevedni, de sajnos Vasárnap lévén, az apró faluban minden zárva volt. A faluszélre èrve a lábaim azt mondták: Te mehetsz, de mi innen egy tapodtat sem mozdulunk tovább. Mit tehettem mást, kerestem egy árnyékos, füves részt és yoga-nidra módszerrel mélyrelexációt végeztem úgy fél órán át. Ez meg is tette a hatását, mert futóműveimbe, habár kicsit döcögősen, de visszatért az élet.
Mai vándorlásom egyik legszebb része következett a 207km hosszú Kasztíliai Csatorna egy szakasza mentén, melyet hajdanán akár 400 állattal vontatott, gabonától roskadozó teherhajók közlekedtetésére használtak.








1959 óta már csak vizitúrákhoz, és az öntözéshez kap szerepet. A 49 zsilippel megszakított csatorna 150m-es magasságkülönbséget küzd le. A frómistai zsilipnél, ahol végül átkeltem, 14m-es a szintkülönbség.








Borsóöntettel tálalt húsgombócokból álló ebédemet végül Frómista-ban fogyasztottam el, majd körbecsodáltam a San Martin templomot, mely a spanyol román stílus egyik legszebb példája.








Innen már csak fél órás út vezetett Población de Camposba, mely a mai 29km-es célkitűzésem végpontja volt. Itt sikerült egy nagyon kultúrált, tiszta 4€-ós alberget kifognom, ahol ráadásul én vagyok az egyedüli vendèg. A magányhoz valahogy hozzászokik az ember, de hogy minden este kèt tucat totyogó embert kell kerülgetni, a vizesblokkban szagolni az anyagcsere termèkeiket, versenyezni a radiátorokèrt a nedves ruhákkal, majd a hálòban hallgatni a csörgèst-zörgèst, a horkolást ès a gátlástalanul eregetett bèlgázokat, nos ez egy idő után kissè kiábrándìtò.
Komótosan kipakoltam, minden konnektorba bedugtam valamit tölteni (általában olyan kevés aljzat található a termekben, hogy kész sorbanállás van értük, az utánam jövőknek javaslom, hogy hozzanak magukkal egy kisebb elosztót). Ezután letusoltam, kimostam a szennyest, és két hét óta először szembetaláltam magam egy hatalmas fürdőszoba tükörrel, melyben megdöbbenhettem, hogy a bőséges kosztolás ellenére mennyit fogytam. Különösen a csípő táji területeken olyan izomcsoportok megjelenését fedeztem fel, melyek létezéséről nem is tudtam. Aggodalomra semmi ok, nem sovány lettem, csak átalakultam itt-ott, és meg kell hagynom, kifejezett előnyömre. A hátizsáktól és a túrabotoktól kigömbölyödött a vállam, komoly csuklyás izmok épültek a nyakamra, és a karjaim is formásodtak. A zsák hátrahúzó súlyának egész nap hasizomból tartok ellent, ami szintén látványos változást hozott. A fenekem keményebb, a combizmok kontúrosabbak, a vádlik kerekebbek lettek, csak szegény lábfejem néz úgy ki, mint két felpuffadt burgonya.
A térdeim kezdenek javulni (pár nappal a bal után a jobb lábam is végigzongorázta ugyanazt a fájdalmas műsort a bokától a térden át a csípőizületig), ès miután 3 napja a túraszandált használom, az achiles inaim is kezdenek kijönni a gyulladásból, csak a bal lábfejem teteje (rüszt?) és ugyanitt a bokám van komolyan feldagadva, valami terhelési probléma miatt. Ez a nap végére egy, a sípcsontra kisugárzó bénító fájdalomban csúcsosodik ki, de ilyenkor általában már meg is állok.
Fürdés után még sikerült kihasználnom a nap utolsó sugarait és egy órácskát szunyókáltam a kertben egy szál alsógatyában (a tükörben azt is döbbenten fedeztem fel, hogy az arcom és a kezeim csokibarnák, míg minden más krétafehér), majd beneveztem a 9€-s vacsorára. A menü sűrű sárgaborsó leves, majd zöldségsalátával tálalt burgonyás tortilla volt. Mostanra rájöttem, hogy a tortilla bármi lehet, amit rántottába sütnek bele, vagy azzal rétegeznek. Az egyik legjobb összeállítás eddig a rántotta rétegekkel kombinált sonka, sajt, tonhal, majonéz költemény volt. A desszert azért hagyott némi kívánnivalót maga után. Pár banánt kaptam egy pohár natúr joghurttal, meg egy zacsi cukorral. Nem vagyok egy finnyás gyerek, de ez így azért elég puritánnak tűnt, úgyhogy legalább a cukrot szerettem volna mézre cserélni. Az angol kifejezést nem értették, és mivel mást nem tudtam, így az ebédlőben trécselő idős hölgyek kuncogásával kísérve kénytelen voltam egy 193 centis méhecskét alakítva bemutatni a méztermelés alapmozdulatait. Meg is lett az eredmény: egy kapszulányi kikristályosodott, betonkemény ragacs. Mucsosz gráciász!




Poblacionból jelentkeztem, a Szent Jakab út 361-ik km-éről. Holnap ha az Ègiek áldásukat adják, elèrem a fèlutat, a 392km-t.
Szép álmokat Mindenkinek!