Poblaciónból Revenga de Camposon, majd Villamenterón át kb. két és fél óra alatt jutottam Villacázar de Sirgába, ahol újra megcsodálhattam (sajnos csak kívülről) egy templomos lovagok által épített templomot, a Nuestra Senora de la Virgen Blanca-t. Az itt található Máriaszobor alatt a középkorban csodaszámba menő gyógyulásokat regisztráltak.
Ezután szinte végtelennek tűnő hosszú, egyhangú tántorgás következett a szélben, amit zenével igyekeztem feldobni. Keleti Andrisék ColorStar formációjával indítottam, ami meglehetősen jó választásnak bizonyult. Azok a fiúk hangokból szőnek színtiszta, azonnal fogyasztható, kozmikus energiát. Hogy alkalomhoz illő legyek, ezután áttértem a Jézus Krisztus Szupersztár musical-re, amit (minthogy egy lélekkel nem találkoztam az úton) fennhangon énekeltem együtt az előadókkal. Mikor áttérem Hans Zimmer, erőtől duzzadó Inception soundtrack-jére, hirtelen (első alkalommal utam során) elöntött egy érzés, amit leginkább a szuperérzékelés kifejezéssel determinálnék. Éreztem, ahogy a föld energiája a talpaimon keresztül a testembe áramlik, majd a teljes gerincvonalon kilépve aranyfényű szárnyakként sugárzik szét a hátam mögött, füstszerű erővonalakban. "Szárnyaim" az út két oldalára kiterjedve letapogatták az útszéli fákat, bokrokat, rajtuk keresztül éreztem, magamba szívtam a bennük áramló életerőt. Az érzés mindössze pár percig tartott, de valami olyan óriási energiával töltött fel, hogy a nehéz út ellenére, fáradság nélkül érkeztem meg Carrión de los Condes-be.
A rómaiak által alapított kisvárosban ma elég nagy felfordulást okozott a mezőgazdasági vásár és az ezzel egybekötött bazár, így az utikönyv által beharangozott látványosságokhoz nem nagyon sikerült közelférkőznöm.
A Santa Maria del Camino templom oldalán sokáig kutattam a 100 szűz történetét, akiket minden évben a mórok követeltek sarcként, de csak ezt az érdekes faragványt leltem, melyen nem biztos, hogy szeretném tudni, mi is történik valójában.
A várost elhagyva a Via Aquitana úton haladtam tovább. Ezen az úton szállították a rómaiak az aranyat Astorgából Bordeuxba. Ez rendkívül izgalmasan hangzik, de valójában egy teljesen sík területen haladó, unalmas útról van szó, amely 17 km-en át fák, vagy bármiféle egyéb jellegzetesség nélkül nyílegyenesen szel át egy mezőgazdasági területet a létező legbosszantóbb szembeszélben. Már-már azt hittem, hogy körbe-körbe járok, és mindig ugyanoda lukadok ki, mire végre előbukkant egy termetes fa, melynek bebújtam szélárnyékába, hogy megpihentessem elgémberedett csülkeimet. Pár perc múltán utolért egy lány, akit korábban megelőztem, és rámköszönt: Szia, Borbála vagyok. Láttam a zsebedből kilógó utikönyvet, te is magyar vagy, igaz?
Kellemes meglepődésemet követően összekucorodtunk a fa védelmében, majd rövid beszélgetés után én újra nekidőltem a légzuhanynak. Innen még legalább másfél órát dacoltam az elemekkel, mire végre bebotorkáltam Calzadilla de la Cueza-ba.
A pöttöm településen mindössze egy bár és egy albergue működik, de 34km megtétele után ennél többre nem is igazán vágytam.
Lecuccoltam a szálláson, majd átsántikáltam a szolgáltató egységbe, hogy egy pohár vino tinto kíséretében az előbújt napocska fényében nyújtóztassam ki elpilledt lábaimat.
Fél óra elteltével Bori is beesett, és bár terve szerint még aznap 7 km-t haladt volna tovább, 3 pohár bor után letett tervéről. Rengeteget beszélgettünk az útról, és arról, kit mi motivált, hogy nekivágjon (ő ebben mèg bizonytalan, de már napok óta próbál beérni egy magas, titokzatos idegent, aki az út elején a szívébe lopta magát). Érdekes volt a közös felismerès, hogy mindketten kissé csalódottak vagyunk a zarándokok összetételével és hozzáállásával kapcsolatban. Tele vagyunk tapaszalatokkal azokról az emberekről, akik számára az út nem más, mint teljesítménytúra, vagy turista látványosság. Az emberek többségén nem látni semmiféle motiváltságot, átszellemültsèget, vagy küldetéstudatot, ami leginkább a zajosan vonuló harsány csoportoknál kirívó. Ez leginkább abban mutatkozik meg, hogy az esti beszélgetések többsège kimerül abban, hogy aznap ki hány km-t tett meg, másnapra mennyi a terv, és hol mennyibe fájt a szállás meg a kaja.
396 km-nél tartok, ami azt jelenti, hogy 4 km-rel átléptem a Santiago de Compostelláig tartó út felét.
Ha össze kellene foglalnom az eddigi tapasztalataimat, azt kellene mondanom, hogy eddigi utam meghatározója a szenvedés volt, akár a külső, akár a belső dolgokat vizsgálom. Vándorlásomra leginkább a szemellenzős, dúvad csörtetés, a gőz kieresztése volt jellemző, ami úgy hiszem, eddig így is volt rendjén.
A mai napon nem vívódtam különösebben semmivel, csak átadtam magam az útnak, és a szél miatt rákényszerültem, hogy a 34 km legjavát apró kavicsok elhaladásának figyelésével töltsem kalapom karimája alól hunyorogva. Különleges tapasztalásom is azt súgja számomra, hogy míg eddig én akartam uralni az utat, lassan az út veszi át felettem az irányítást és elkezdődhet az építkezés. A testem fokozatosan megedződött és azt hiszem lassan lélekben is készen állok a teljes elengedésre, és az emelkedésre.
Remélem, odafent is bólintottak! :)
Áldás és béke Mindenkinek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése