Fájdalmasan indult a nap. Bár a reggelihez a vitaminjaimon kívül rutinosan egy fájdalomcsillapítót is beszedtem, mégis minden lépésnél, mintha egy pengét nyomtak volna az achiles inamba. Rájöttem, hogy a bakancsom szárában lèvő varrás irritál ennyire, így valami megoldást kellett találnom, hogy teljesíteni tudjam a mára kitűzött távot. Bakancsomat ezért túraszandálra váltottam, ami továbbra sem volt fájdalommentes, mégsem járt akkora kínnal.
Igen ám, de a folytonos esőzés agyagos-csúszós masszává változtatta az ösvények egy részét, különösen a meredek szakaszokon, és az új lábbeli ezekhez nem adott biztonságos tartást, ha eltekintünk attól az aprócska részletkérdéstől, hogy a sár és a víz a lukakon át beszivárgott a lábfejemhez. Az már szinte szórakoztatónak tűnt, hogy a cipőfűzőnél összekötött trutymós bakancsok minden lépésnél farba billentettek.
Lorca-nál ezért bementem egy kávézóba, hogy a reggelin és az előző napi blogom feltöltésén túl újból visszacseréljem a lábbelieimet. Ezután jódarabon összeszorított foggal bandukoltam tovább, és jelentősen veszítettem a tempómból. Tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. Ha a fájdalommal sem fizikai, sem gyógyszeres megoldásokkal nem tudok segíteni, akkor nem marad más, mint a mentális út. Minthogy jóideje amúgy sem volt más társam a menetelésben, mint a kín, ezért úgy döntöttem összebarátkozom vele. Elkezdtem megfigyelni: milyen érzés, milyennek tudnám elképzelni, ha látható lenne (kicsi sárga villámokként manifesztáltam magamban), tudatosítottam, hogy igazából semmi köze nincs a testemet érő valódi károkhoz, csupán az idegrendszerem túlzott vészjelzése egy lehetséges problémára.
Ahogy így kielemeztem, végül szinte teljesen izolálni tudtam, és habár meg nem szűnt a probléma, mégis elviselhetővé vált. Ez a fajta koncentráció viszont rengeteg figyelmet és energiát igényel, így lassanként egyszerűen csak hozzászoktattam magam a fájdalomhoz.
Sajnos a belső harcokkal még nem tudok ennyire egyszerűen elbánni, és mivel ma szinte végig magamban bandukoltam, ezekből is kijutott nekem rendesen. Persze nem úgy, mint régebben, mikor ezek a belső monológok teljesen átvették az irányítást a bensőm felett, inkább arra tudnám ezt hasonlítani, mintha egy szép hétvégi napon szeretnéd ápolgatni a kertedet és a szomszéd vásott kölke valami rémes zenével tenné tönkre a hangulatod. Tudod, hogy szóltál már ezerszer, és ha megint átmennél, biztosan lehalkítaná, de attól még hallanád, és később úgyis megint fel fogja tekerni. Néha az egóm egy ostoba kutyára emlékeztet, ami hiába kap meg minden elképzelhető finom ételt, a kedvenc időtöltése mégis az, ha előáshatja a rohadó, bűzlő régi csontját és azt rágicsálhatja. Régebben ilyenkor eggyé váltam ezzel a kutyával, most már csak a gazdájaként figyelem, mit művel, és próbálok nem odafigyelni ha már nagyon idegesít. De azért meg kell mondjam, ha úgy igazán rázendít a régi nótára, attól estére jobban elfáradok, mint a hosszú gyalogúttól.
Ettől azért nem vagyok elkeseredve. Tudtam, hogy ebben is lesz bőven részem az úton, hiszen az egyik ok, hogy nekivágtam a Caminonak, pont az volt, hogy végleg leszámoljak a múlt árnyaival.
Ilyenkor az ember két dolgot tehet: vagy elfolytja a belső hangokat, veszélyes aknát telepítve ezáltal lelke talajába, hogy az később egy új életben bármikor felrobbanhasson, vagy belemegy a játékba, hagyja, hogy a szörnyek kitombolják magukat, miközben külső megfigyelőként próbálja végignézni a színjátékot, mintha az nem is róla szólna. Ez a rész talán a legnehezebb, mert rettenetes erős a késztetés, hogy az ember átadja magát az érzelmeinek, és belevesszen egy értelem, realitás és kiút nélküli pokoljárásba. Ilyenkor hívom segítségül a jól bevált mantráimat és azokat a jövőképeket, amiket az otthoni meditációim során már jó erősen bevéstem a tudatalattimba, vagy a táj szépségeivel igyekszem elterelni a figyelmem parttalan belső monológjaimról. Mindeközben érzem, hogy minden egyes megnyert belső ütközetem során erősebbé válok, és egyre közeledek kitűzött cèlom felé.
A kissé komor hangvételű kezdés után jöjjenek a mai nap eseményei.
Lorca után hatalmas búzamezőkön, alagutakon és újabb csodálatos hidakon át jutottam el Villatuertába, melyen gyorsan át is haladtam.
Nem fogok minden települést részletesen leírni, mivel az összesről elmondható, hogy középkori hangultot árasztó, barátságos, emberközeli, pireneusi városkák, melyek szinte mindegyike rendelkezik egy-egy elképesztően szépséges templommal. Mostantól csak a különlegességekre koncentrálok.
E két városka leírása helyett inkább ejtenék pár szót a Camino szervezettségével kapcsolatos tapasztalataimról. A jelzések kihelyezéséről úgy általában elmondható, hogy egy òvodás is könnyűszerrel végighaladna rajta. A városokban utcatáblák, a házfalakon elhelyezett szimbólumok, plakettek, irányjelzők, járdára, falra, korlátra, oszlopokra felfestett sárga nyilak mutatnak utat szinte percenként, ugyanúgy, ahogy a természetes ösvényeken, útvonalakon, ahol még külön erre a célra telepített beton útjelzők is a segítségünkre vannak. Eddig egyetlen alkalommal veszìtettem el a jelet, de 2 percen belül meg is találtam. Ez 122 km megtètele után egyáltalán nem rossz arány.
A zarándokokat többnyire nagy becsben tartják a helyiek. Ha szembetalálkoznak velük, a Buen Camino, a Buenos Dias, vagy legalább egy kedves Olá köszöntés minden prergrinónak kijár. Ahogy az ùtleìrásokban olvashatò, a helyiek csak ritkán tudnak a spanyolon kìvül más nyelveken megszòlalni, de az egèsz napos menetelès során nincs is sok idö hosszabb diskurzusokra, az alapszüksègleteket meg a nemzetközi mutogatòs jelbeszèddel könnyű az èrtèsükre adni. Az autósok készségesen megállnak és átengednek az út túloldalára, és ha netán elnéznél egy nyilat, a helyiek utánad erednek és visszaterelgetnek a szent ösvényre, mint valami elkolbászolt teknősbèkát. A zarándokok áthaladására figyelmeztető közlekedési tábla (főleg az erdők-mezők mentén) számomra különösen mulatságos. Azokra a természetvédelmi táblákra emlékeztet, melyek valamely veszélyeztetett állatfaj vonulási útvonalára hívják fel a figyelmet. Néhány elcsigázott, bicegve támolygó zarándok láttán, ez a bánásmód néha még akár indokolt is lehet.
Furcsa mód a templomok közül csak nagyon kevés van nyitva, és a zarándokútlevél lebélyegzése is elég komoly kihívás pár olyan apróbb településen, ahol ember fiát nem látni.
A zarándokok is egytől-egyig kedves, közvetlen emberek, de ebben nem is nagyon számítottam másra, hiszen az Útra vállalkozók java része a lelki megtisztulást, válaszkeresést, az önmagukkal való találkozást tűzte ki célul, és ilyen beállítottságú emberek között nehéz rosszindulatú, kellemetlen alakokkal találkozni. Minden nap ismerkedek meg új emberekkel, de a szállásokon sokukkat már ismerősként közönthetem. Mindenki ereje, terve, vagy az aznapi teljesítménye fényében döni el, aznap hol áll meg, így akivel tegnap együtt szálltál meg, lehet, hogy csak három nap múlva látod viszont.
Villauerta után egy dombtetőn bukkantam rá az Ermita de San Miguel templomra, ami már a körülötte lévő olajligettel felkeltette a figyelmem, de a belseje volt igazán lenyűgöző.
A teljesen díszítetlen falak egyszerű fakeresztet és egy kőoltárt védelmeztek, melyet beborítottak a zarándokok soknyelvű, papírra, vagy kőre vésett üzenetei, áldásai, emléktárgyai. A félhomályos teremben csendben ücsörögve egy lapos kődarabra magam is leróttam hálámat az élet ajándékaiért.
Ezután Estella következett, melyet régen is csak szép Estellának becéztek a helyiek. Nekem mindenesetre valóban belopta magát a szívembe. De beszéljenek erről a képek.
A városból kiérve újra a természet vett körül hol legelők, hol egy szép bükkerdő formájában.
Azt hiszem épp a nap testi-lelki mélypontján lehettem, melyet egy jó kis eső is megkoronázott, mikor az Irache-kolostor előtt egy falikutat pillantottam meg, melyből (nem viccelek!) vörösbor fakadt!
Ez az egykori kolostor szőlészetének a Bodegas Irache - Fuente de Vino nevű borkútja, melyből a zarándokok szabadon (és ingyen) frissíthetik szomjukat. A túlkapásoktól a felszerelt webkamera próbálja visszatartani a nyerészkedőket.
A felhörpintett két pohár finom vörösbor gyorsan a fejembe is szállt, és balzsamkènt hatott külő-belső nyűgjeimre, így a mai terv utolsó 7 km-ét már szinte könnyedén tettem meg egy Billy Bob Thortonra erősen hajazó hollandussal, akivel már két napja oda vissza előzgetjük egymást.
Útközben ezt a közèpkori nèpnevelő intèzmènyt találtuk. Kènytelen vagyok a holland koma spanyoltudására támaszkodni, de szerinte ez règen egy kìgyòktòl hemzsegő verem volt melynek közepèbe ültettèk a huncutkodòkat:
Villamayor de Monjardin-ban egy önkéntes hollandok által üzemeltetett egyházi alberge-ben kaptam szállást, ahol a kandalló körül már sok ismerős arc kucorgott forró teát szorongatva.
Új beszélgetőpartnerre egy francia lányban leltem, akit a Camino egy álombéli jellel hívott magához, de jókat röhögtem egy fanyar humorú amerikai-indiai lányon is aki egy kórház Emergency osztályán ápoló, és szabadságán ide menekült a sok vér elől. Két 50es dán asszonyság is az asztalunknál evett, de ők egymással voltak leginkább elfoglalva. Vacsoránál a holland lelkész áldást mondott az ételre, de nem tolakodott túl sok vallásos ceremóniával. Minden itt dolgozó kedves, közvetlen ember. Az evés befejeztével a vendégeknek János evangéliumából ajándékoztak egy-egy apró füzetkét, kapaszkodjatok meg: mindenkinek a saját nyelvén! Én bizony eltátottam a szám, a kis sárga, magyar feliratú füzetkém láttán.
Jelenleg a 6-os szakasz közepèn járok, amit szeretnèk befejezni a 7-essel együtt. Ez holnapra 33km-es cèlkitűzèst jelent, viszonylag normál terepen, úgyhogy most csatlakozom a körülöttem horkolókhoz.
Szèp álmokat mindenkinek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése