A szállásomon úgy rendesen rámtört a magány. A dohos szagú kis szobában jöttem rá, mostantól mennyire magamra leszek utalva. Eddig bármi gondom volt, mindig akadt valaki akit felhívhattam, akihez beugorhattam egy baràti csevelyre, de még a külföldi megbízásaim során is rendszerint olyan helyekre jártam, ahol barátok vettek körül. Hogy ne nyomjon el teljesen a magány a fürdéshez lejátszottam Balogh Béla bácsi tudatalatti pozitív agymosó hanganyagát, majd meditációval zártam az estét kombinálva Szilasi Márti théta módszerèt Szigeti Antal teremtés meditációjával.
Reggel az eső tovább esett a hőmérséklettel együtt, ami nem ígért sok jót a Pireneusokon való gyalogos átkeléshez. Szerencsére, amíg a vonatút tartott, a zápor vesztett az erejéből.
Utitársaknak egy csoport harsány, idősebb osztrákot kaptam. Jót mulattam rajtuk, ahogy leadták hangos Jaaaaa, jaaaa kiáltások között a teljes osztrák-turista repertoárt. Levideóztak, lefotóztak a vonaton mindent, majd interjúkat készítettek egymással (velem is: kíváncsi vagyok, mit kezdenek majd a magyar monológommal :)).
A vasút fokozatosan kapaszkodott a hegyekbe, amitől a táj igazán vadregényessé változott.
A smaragdzöld gyeppel borított dombokat hegyi patakok, hidak, csopasz fekete sziklák, erdők, takaros települések színesítették.
10re érkeztünk meg St. Jean-ba, ahol a jelzéseket (és a többi zarándokot) követve a várfallal körülvett belváros(ká)ba igyekeztem, hogy a zarándokirodában kiváltsam a zarándokútlevelet. Ott egy idősebb asszonyság egyszerre hármunkat ültetett az asztalához, és elmondta, hogy most két napig igazán rémes idő lesz, de ennek ellenére ő a hegygerincen át vezető utat javasolja, mert az sokkal szebb.
A kèpen a zarándok iroda láthatò.
tudni kell, hogy az összes közül ez a Camino legkemènyebb szakasza. Gondoltam elég tökös gyerek vagyok, hogy rögtön egy 27km-es 1400m emelkedésű útvonallal melegítsek be 15 kilós hátizsákommal, így rábólintottam.
Az út az óvároson át vezetett ki a hegyek lábához. Meseszerű, szűk utcák kanyarogtak a magas várfalak között, majd a város egyik kapuján át a folyón átívelő patinás kőhídon jutottam ki a természetbe.
Az út kellemesen emelkedett, a táj szemet gyönyörködtető volt dombjaival, melyeken tehenek, birkák és szépséges paripák legelésztek békésen. Ide veled Camino - gondoltam - ezzel a tempóval pikk-pakk Roncesvallesben leszek már kora délután.
Hát rohadtul tévedtem. Az csak egy dolog, hogy képtelen voltam ellenállni, hogy 5 percenként lefotózzak valami gyönyörűséget, de fél óra eltelltével az út drasztikusan emelkedni kezdett, az eső, bár nem húzott bele, az erős, hideg széllel kombinálva tűként szúrkálta az arcomat, egyszerre fáztam és izzadtam, mint a ló, a hátizsák vállból akarta letépni a karomat, a hátamon pedig húrként feszültek az idegek. A folyamatosan meredekké váló kaptatón időnként komolyan azt hittem, hogy megáll a szivem a megerőltetéstől. Később a vádlim is el kezdett görcsölni, úgyhogy mindenféle apropót kitaláltam, hogy pihenőt iktassak be.
Föl-le vettem a hátizsákot, hogy megegyek egy müzliszeletet, előhalásszam a szőlőcukrot, stb. A csúcs az volt, amikor megálltam feltölteni a szuperszónikus víztömlőmet, mely része a NASA által fejlesztett hátizsákomnak, külön belső zsebbel és egy gumitömlővel, hogy menet közben is szivogathassam.
Ekkor jöttem rá, hogy bár ez szenzációs ötlet, mégis szinte képtelenség, hogy a feszesre tömött hátizsákban helyet találjak egy 3l vízzel feltöltött tömlőnek. Kitaláltam, hogy kipréselem belőle a felesleges levegőt, de ezért már igazán felesleges lenne újra kiemelni a zsákból, úgyhogy a nagy ügyeskedés közben vagy 3 deci vizet sikeresen a zsákomba öntöttem.
Gondolom itt lenne a helye, hogy milyen csodálatos spirituális felismerések szálltak meg erőfeszítéseim közben, de be kell vallanom semmilyen emelkedett gondolat nem jutott az eszembe. Helyette inkább olyasmik, hogy vajon mikor őrültem meg annyira, hogy bevállaltam ezt az utat, majd többször fejben leltárt készítettem a felszerelésemről, hogy vajon, mit tudnék azonnal elhajítani, de sajnos semmilyen nélkülözhető holmi nem jutott az eszembe.
Ekkor eszembe jutott, hogy súlycsökkentès gyanánt el kezdem felélni a betárazott müzli és aszaltgyümölcs készletemet, de a kimerültségtől enni sem tudtam. Elkeseredésemet csak fokozta, hogy egy árva lélekkel nem találkoztam útközben, pedig az osztrák nyugdíjasegylet csak 10 perccel előttem távozott a zarándok irodából. Olyan kripli lennék, hogy egy csapat öreg fittyet hányva a gravitációra, könnyűszerrel lealázhat? Nemhogy 800 km-t, de 20-at nem fogok tudni így megtenni.
Valahogy azért mégiscsak haladtam, és du 4-re elértem az út 2/3-át (kb. 18km) és kb. 2km-rel a csúcs előtt pihenőt tartottam egy szép sziklaformációnál. Ekkor a semmiből előhajtott egy zaklatott képű francia öreg, és kézzel lábbal magyarázta, hogy nem mehetek tovább, mert képtelenség, hogy sötétedés előtt célba érjek, és a Pireneusok este rettenetes veszélyt jelent számomra.
Betuszkolt a kocsijába, mondván, hogy a közelben tud egy jó helyet, ahol megalhatok, és majd reggel folytatom. Elindultunk visszafelé, és szinte elbőgtem magam, mikor láttam, hogy kijukadtunk az út 1/3-ánál lévő Orisson fogadónaál, ami a 32€-ós szállásdíjjával a Camino legdrágább menedékhelye.
Ez még csak hagyján, de innentől kezd csak meredek lenni az út, és teljesen elkeserített, hogy másnap ezt tehetem meg újra. Az öreg látta az elkeseredésem, valami egyesületről kezdett hadoválni, majd elviharzott. Rettentes pipa voltam, gondolhatjátok, de mikor megláttam az osztrákjaimat a fogadóban sörözni, elpárolgott a haragom. A fogadós is jót röhögött rajtam, mert mikor mutattam, honnan hoztak vissza, mondta, hogy onnan már csak alig volt nehéz terep, aztán hegynek le már 2-3 óra alatt, sötétedés előtt beértem volna Roncesvallesbe.
Mindegy, azt mondják, hogy a Camino-n az összes hátráltatás céllal érkezik hozzánk, így inkább már arra koncentráltam, mi jó sülhet ki ebből. A zuhanyzáshoz kaptam egy érmét, amit az automatába kellet dobni, és mondta a tulaj, hogy húzzak bele, mert 5pc alatt lejár és nem kapok többet. Biztos, ami biztos a zuhanycsapot adagológombbal látták el, melyet fél percenként nyomkodni kellett, hogy jöjjön a víz. Az alatt az 5 pc alatt se follyon már pocsékba!
Mire végeztem, megterítettek vacsorához (vacsi és reggeli van az árban).
Úgy 25en ültünk egy hosszú asztalhoz. Az étel bőséges és íncsiklandó volt. A zöldséges krumplilevesből 4szer szedtem, élvezettel hörpölgetve a forró, sűrű levet. Most jöttem csak rá, mennyire átfáztam és milyen rettenetes fáradt vagyok. A második fogás natúr szelet volt csülkös sólettel majd a menüt fantasztikus pite koronázta. Italnak nagy flaska zamatos házibort szolgáltak fel, melyhez az egyik osztrák sporttárs egy áldás áriát prezentált. Nem értettem a szövegét, de a fickó mozdulataiból arra következtettem, hogy a borkészítés technológiai részleteit vette végig, majd a végén a trink, trink, trink záróakkord után mindenki fenékig ürítette a poharát.
A früstük végén a fogadós elmondta, hogy náluk az a szokás, hogy a vendégek egyenként felállnak, és mindenki elmondja a nevét, hogy honnan jött, és még pár szót az útjáról. Mindenki nagyon diszkrét volt, személyes motivációról nemigen esett szó, de sokat nevettünk a 3 nyelven előadott monológokon. Az egybegyűltek a svèd, holland, amerikai, nèmet, osztrák, francia ès az olasz nemzeteket képviselték, jómagam, mint a magyar nép egyetlen gyermeke az alábbi bemutatkozással zártam a sort:
"Volner Miklós vagyok, Magyarországról. 30 éves korom óta tervezem ezt az utat, most 38 vagyok. 4 hét alatt kell teljesítenem, így elég feszes a terv, ezért voltam annyira pipa, mikor ez az őrült francia visszahozott a csúcsról. De elogyasztva ezt a fantasztikus vacsorát, és látva ezt a vidám társaságot, már tudom, hogy jobb nem is történhetett volna velem!"
Az ováciòt követően, az este záróakkordjaként beviharzott Citroenjén az engem túszul ejtő idegen, és egy borítékot nyomott a kezembe, melyben a szállásom díjja feküdt teljes összegben. Mint kiderült az öreg valami helyi Camino egyesület tagja, akiktől visszaigényelte a szegény kényszerszállásoltatott zarándok szállásdíját.
Nos, szerintetek vannak véletlenek, törtènnek olyan rossz dolgok velünk, amik nem a jónak kèszìtik elő a terepet, vagy csak mi vagyunk hajlamosak mindenben a rosszat keresni? :)
Szép álmokat mindenkinek, megyek elájulni, hiszen holnap újra megmászom a Pirenusokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése