Tegnap este a lányokkal még sokáig beszélgettünk egymás èletèről. Kérdezték, mi újság a hegyekkel-völgyekkel. Mondom, néha van bajom a lábaimmal, de amúgy bírom őket. Nevetve mondták, hogy ők a lelkiekre gondoltak, a napi hullámzásra. Elképedtem, hiszen magam is azt figyeltem meg, hogy napi ritmusban míg az egyik napom vidám és eufórikus hangulatban tellik, addig a következőn totál magam alatt vagyok. Kicsit megnyugodtam, mikor mondták, hogy ez teljesen normális az Úton. Kicsit meséltem a tapasztalataimról, és mint tapasztalt zarándokokat (Anikó kétszer is megjárta már), megkérdeztem, normális e, hogy egy olyan dolog, amit már lezártnak hittem, most újra ilyen erővel tört fel belőlem, és hiába próbálkozom minden eszközzel, hogy elhalgattassam fejemben a hangokat, azok újra és újra rázendítenek? Anikó elmondta, hogy neki pontosan ugyanez volt a tapasztalata (az első útján hasonló cipőben járt, mint jómagam), de nem kell aggódnom, mert a legváratlanabb pillanatban a probléma úgy fog eltűnni, mintha soha nem is lètezett volna. Kitisztul majd a kép és minden a helyére kerül.
-Biztos? - kérdeztem aggódva - Én egyáltalán nem gondoltam, hogy ez az út nálam erről fog szólni. Mielőtt elindultam ezzel az egész szakítás üggyel szinte semmi bajom nem volt már, és bevallom, rohadtul elegem van belőle, hogy megint ezen rugózik az agyam!
- Biztos. - mosolygott - Eddig mindenkivel így történt, aki igazán akarta. Ahhoz, hogy ùjjászülethessünk, először meg kell halnunk kicsit. Minden teljesen normális, ami törtènik veled, ilyen a Camino.
A lányok meséltek a munkájukról. Ők is egyre többször látják, hogy sok ember számára az Út nem jelent többet divatos uticélnál, vagy sportteljesítménynél. Sokan úgy mennek végig az útvonalon, hogy felszereléseiket taxival előreküldik a következő albergue-be, majd természetesen így mindenki előtt érnek célba, elfoglalják a legkényelmesebb ágyakat, és simán végignézik, hogy a 30km-t nehéz zsákkal átgyalogolt, fájóslábú zarándok felmászik az emeleteságyra. De van olyan is, aki azért fizeti ki az olcsó szállásdíjat, hogy fosztogassa a zarándokok cuccait.
Drága honfitársaim reggel még körülvettek szeretetükkel, megetettek, megitattak, megölelgettek, majd utamra bocsátottak. Hiába vettem be két fájdalomcsillapítót, a sípcsonti fájdalmam sajnos roszabbodott. A bal lábszáram alsó harmada vörösen dagadozott, lábfejem nem hajlott és mind mozdításra, mind érintésre rettenetesen fájt. Ez szuper előjel volt, tekintve hogy ma készültem megmászni egy 1500m magas csúcsot, hogy elérjem a Cruz de Ferro-t.
Ez a kereszt az egyik legkülönlegesebb állomása a Caminonak, ugyanis ezen a helyen válnak meg a zarándokok az ottonról magukkal hozott kövektől, szimbolizálva megszabadulásukat lelki terheiktől. Nos abból nekem volt elég, és rettenetesen vágytam már rá, hogy megszabaduljak tőlük, úgyhogy elhatároztam, nincs az a fájdalom, ami visszatartana attól, hogy eljussak oda.
Így legalább egy kis ízelítőt kaphattam a krisztusi kínokból a Golgotára vezető úton. Ha érzékeltetni akarom az érzést, ahhoz hasonlítanám, mintha egy százas szöget vertek volna a lábfejem felől srégen föl a sípcsontomba, ami mintha minden lépésnél egy miliméterrel beljebb fúródott volna a csontvelőmbe. Tekintettel arra, hogy még a fájdalomcsillapító sem volt rá hatással, az út elején a könnyeimmel küszködve többször gondoltam rá, hogy feladom.
Végül energia-légzéssel próbálkoztam, ami meglepetésemre egészen jól tompította a fájdalmat, bár a hiperventilációtól kissé szédelegtem néha.
Útközben több apró falun áthaladtam, melyek a Margateria régió mintegy 50 települèst magában foglaló régió részei. Lakosaik büszke és erős jellemű mór, ill. gót ősökkel büszkélkedő, hagyományőrző emberek. Építészetükre a masszív, vöröses-barna kőházak jellemzőek.
Név szerint Murias de Rechilvaldón, Santa Catalina de Somozán, El Ganzón
és Rabal del Caminón sántikáltam át, ès szinte minden faluban kaptam az alkalmon, hogy lecsüccsenjek kicsit pihentetni sajgò lábamat.
A nap legbosszantóbb jelensége egy helyi turisztikai program volt. Ennek keretében több hidroplán busszal rengeteg idősebbkorú spanyol turistát raknak ki az ösvényekre, akik büszkén viselik a szervezők által kiosztott zarándokkagylót, a Cruz de Ferro-ig több rövid szakaszt megtesznek gyalog, de hogy ne kelljen nagyon elfáradniuk, időnként visszaszállnak a buszra, vagy óriási eszem-iszom bulikat csapnak a pihenőhelyeken. Mikor a valódi zarándokok több, mint 500km végigszenvedése után most, hogy egy olyan szakaszhoz értek, ami indokolttá tenné a ráhangolódást, a csendes elmélkedést, elképesztő tiszteletlensègnek és iszonyú bosszantò dolognak tartom, hogy egy rakás beborozott rikácsoló, üvöltöző, totyorgó nyugdíjast kelljen kerülgetni, akik természetesen az ösvényeken is úgy haladnak, hogy ne lehessen elférni mellettük. Szerencsére az út utolsó harmadát ezek a programok elkerülik. Gondolom, a meredek emelkedő túl megterhelő lenne a botcsinálta zarándokoknak, ezért csak felbuszozzák őket a kereszthez, le lehet dobni a kavicsokat, aztán irány haza, megvolt a zarándoklat.
Rabal után már meredekebb kaptató következett tavaszi virágdìszbe öltözött hegyi ösvényeken.
Kínom ellenére csodálatos èrzès volt újra a hegyi útak szépségében gyyönyörködni és harapni a friss levegőt. Utóbbi frisseségéről az úttal párhuzamosan húzódó Montes de León és a Sierra del Teleno hófedte hegyvonulatai gondoskodtak.
Erőm és kitartásom vége felé jártam, mikor beértem Foncebadón csúcsközeli kísértetvárosába. A romos település a 19. századig királyi védelem alatt állt azzal a feladattal, hogy lakói figyeljék a zarándokutat és védelmezzék a zarándokokat. A falu később kihalt, csak pár éve kezdett újra betelepülni.
Innen még 2km emelkedő következett a keresztig, és mire odaértem a fájdalomtól már semmi erőlködésre nem volt szükség ahhoz, hogy könnyeket csaljak a szemembe.
Zsákomból előbányásztam azt a hegyikristály darabot, amit még régebben vettem volt kedvesemnek a Sínai félszigeten, a Szent Katalin kolostor feletti Mózes hegyen élő bedouinoktól. Gondolatban a kristályba helyeztem minden csalódásom, fájdalmam, megbántottságom, haragom, bánatom, amit miatta éreztem, majd megkértem az Égieket, de főleg Uriel arkangyalt, hogy zárják be ezeket az érzéseket a kőbe, segítsenek az egészet elfelejteni, és megtalálni az utat egy boldogabb élethez és egy lányhoz, aki érdemesebb az érzéseimre.
Ezután elmondtam a tradícionális zarándok imát is:
"Uram, az igyekezetem szimbóluma a zarándokúton legyen ez a kő, amelyet a Megváltó keresztjének lábához teszek, amely cselekedetem egyszer majd, amikor az életem tetteit elbírálod, a mérlegnek azt a serpenyőjét fogja mélyebbre süllyeszteni, amelyikben a jótettek lesznek. Legyen így! Ámen."
További 3 km-t kellett még bicegnem (ìgy lett ma összesen 30km), mire elértem Manjarint, egy hegyi tanyát, benne a legelképesztőbb hippitanyának kinéző szállással.
Mivel már úgy érztem magam, mint akit èppen érzéstelenítés nélkül amputálnak, egy percig sem gondolkodtam, hogy bemenjek e. Felőlem egy pajta is lehetett volna szalmaággyal.
A háló ettől mondjuk alig állt messzebb, mivel mindössze pár matracból áll egy füstös padláson, de az egész hely úgy állecuzámmen fantasztikus és felejthetetlen, a létező legjobb választás.
Igaz, hogy pottyantós a budi és nincs fürdési lehetőség, de az egész olyan, mintha visszacsöppentem volna a középkorba. Kintről marhabőgés, birkabégetés, kolompolás, libagágogás, kutyaugatás, macskanyivákolás szűrődik be, a tulaj háló-nappali-konyha-ebédlő helységében a sarokban pattog a tűz, míg ő templomos lovag szettben rotyogtatja a szalonnás babgulyást.
Amerre csak nézek, mindenhol templomos lovagi csetreszek, Camino relikviák és a háziak meleg fogadtatása.
A vacsorához egy koreai párocska is beesett. A lány egész étkezés alatt engem bámult, majd mondta, hogy pár napja összefutottak egy másik magyarral, akit Borinak hìvnak. Kicsi a világ.
Ezután kijelentette, hogy igen jóképű fickó vagyok, mire majdnem félrenyeltem a porcogót. Megkérdezte, mennyi idős vagyok, és a számot hallva felsikoltott. Úgy döntöttem, ezt is bóknak veszem. A vicces az egészben, hogy a téma közben a lány pasija végig lelkesen bólogatott. :)
Az idillt egy helyi kópé zavarta meg, aki valami komával csúnyán összeszólalkozhatott, mert igencsak véres volt a feje. Őt elvitték kórházba, mi meg a padlásra húzódtunk, hogy átadjuk magunkat a füstmérgezés örömeinek.
Nektek is szép álmokat!
