A szomszédos presszóban bekaptam egy croissont forró tejeskávéval, majd sántikálva nekivágtam a mára kitűzött 22km-es szakasznak. Hegynek föl, zöldellő gabonaföldek között vezetett a sáros, ragacsos út Ciruena felé. A hangulatom cseppet sem volt emelkedettebb az előző estinél, de eldöntöttem, hogy a mai napomat nem adom át a destruktív érzelmeknek. Gondolkodtam, mi tévő legyek. A negatív gondolataimat úgy tűnik kèptelen vagyok távol tartani, elűzésük és helyettesítésük pozitív képekkel pedig hosszútávon fárasztó és kivitelezhetetlen (7-9 òrányi magányos gyaloglásokról beszèlünk!).
Ha belegondolok, így amúgy sem teszek mást, mint elfojtom az érzelmeimet, ami, mint tudjuk hosszú távon csak beteggé teszi az embert. Akkor hát - gondoltam - nem folytom el őket. Elő a sárkánnyal, vívjunk meg vele! Borús az ég, az út nehéz, a szél is csontig hatol, nincs is erre jobb alkalom.
Magam elé képzeltem a kígyót, aki csendben és alattomosan kúszott be az életünkbe, gyengesègeit kihasználva mérgével paralizálta, érzelmi zsarolásai, mesteri szìnjátèka súlyos gyűrűivel megfojtotta a szerelmemet, majd lassan és következetesen addig szívta ki belőle az életet, míg csodálatos, tettvággyal teli régi önvalójának csak akaratátòl ès becsületètől megfosztott, megtört, halovány árnyèkát hagyta belőle.
Víziómban végre szemben álltam ezzel a kígyóval és ólom ökleim súlyos pörölycsapásaival precíz és könyörtelen ütések záporát zúdítottam püffedt, koravén, gyáva arcába. Dühöm minden energiájával csépeltem ezt a visszataszító arcot, haragom erejével térdre kényszerítettem, majd bakancsommal addig rugdaltam, míg nyüszítve, vonyítva inalt vissza azokhoz, akiket álnokul elárult, hogy engem megfoszthasson csodálatos szerelmem boldogságától.
Varázslatos módon ez a vízió, az érzelmek totális átélése átszakított bennem egy gátat, amitől hatalmas energiák szabadultak fel bennem. Természetesen nem a képzet, hanem az átélés volt a kulcs. Bölcs könyveimben hányszor olvastam már, hogy a negatív érzelmektől való megszabadulás záloga nem a tagadás, hanem ezeknek az érzéseknek az átélése. Az azonosulás, mely során lényünk eggyé válhat a bennünket visszahúzó érzésekkel, hogy megérthesse és belülről pusztítsa el azt. Persze ezeket a dolgokat egyszerűnek tűnik olvasva megérteni, de "civilizált" emberekként nehéz gyűlöletté, haraggá, csalòdássá, fájdalommá, vagy félelemmé átlényegülni. Hogy legyen merszünk megtenni, ezeknek az érzéseknek addig kell bújkálnia bennünk, míg a hosszas kínlódás elkerülhetetlenné teszi a szembenézést.
Nos, végre sikerült.
Szilasi Márti egyszer már próbálkozott velem kapcsolatban hasonló terápiával, de ott az ellenfelemet egy párnázott szobában kellett elkèpzelnem, hogy ne eshessen semmi baja. Kèrdem èn, milyen elègtètel úgy elbánni ellensègünkkel, hogy annak nem esik bántòdása? Meg aztán úriember egy olyan finom hölgy társaságában, mint Márti, mèg gondolatban is nehezen veszi rá magát, hogy ùgy anyait-apait beleadjon egy vères vendettába. :)
Egyik sárkányomnak, a gyűlöletnek hát porba hullt a feje. Persze, félreértés ne essék, nem hiszem, hogy az adott élethelyzettel kapcsolatban bármit is megoldottam volna, de nem is érzem úgy, hogy ezzel kapcsolatban bármiféle módon is önbíráskodnom, vagy ítélkeznem kellene. Ez a sors dolga, én pedig mélyen hiszem, hogy minden cselekedet, mellyel mások èletèben fájdalmat, vagy örömöt okozunk, sokszorosan felerősítve hat vissza ránk, így kétségeim sincsenek, hogy ebben a történetben sem lesz ez másképp.
Győzelmet ma a belsőmet mérgező düh és gyűlölet felett arattam, s az ütközet végére éreztem, ahogy vesztével a sárkány összes ereje az én erőmmé vált, érezetem ahogy megnőtt a hatalmam, legyőzhetetlen erő áradt belőlem és morózus hangulatom euforikus mámorba váltott át.
Mire mindebből felocsúdtam, arra eszméltem, hogy nem csupán belső ellenségemmel, de az előttem álló hegycsúccsal is leszámoltam, hiszen gátjaim átszakadásával lábaimból èszrevètlenül az összes fájdalom elillant, és először Azofra falván áttrappolva végül rekord idő alatt győztem le a 15 km hosszú emelkedőt, melynek csúcsa Ciruenaban magaslott.
Ezek a települések különösebb beszámolót nem érdemelnek, a nagy harcok közepette nem is nagyon maradt róluk emlék bennem.
Nem úgy Santo Domingo de la Calzada tüneményes városáról, ahová diadalittas lovagként vonultam be.
létezését Domingo de Vitorának köszönheti, aki középkori remeteként a zarándokútnak szentelte életét. A településre hidat építtetett, a város főutcáját felköveztette, szállót és zarándok kórházat alapított, munkájához karizmájának köszönhetően megnyerte a papság és a nemesség támogatását. Röviddel halála után szentté is avatták. Santo domingo legcsodálatosabb látványossága a román-gótikus katedrális, melyhez különös legenda kötődik.
E szerint az első megállót egy német zarándok és szülei alapították.
Mikor a fiatal legény visszautasította a birtokos lányának szerelmét, az bosszúságában ezüstneműt csempészett a fiú csomagjába, hogy lopáson érhessék. Az akkori törvények szerint a lopásért kötél járt, így a legény a bitófán végezte. Csodák csodájára a Santiagoból visszatérő szülők fiukat a város kapujánál találták kötéllel a nyakában, de elevenen, Santo Domingo vállán. Mikor erről az asztalnál ülő bírónak beszámoltak, ő így válaszolt: "A fiatok olyan halott, mint ezek a sült baromfik a tányéromon!" Alig mondta ki ezeket a szavakat, a madarak felugrottak a tányérjáról, és veszett kotkodácsolásba kezdek. A bíró a csoda hatására hosszú ideig kötelet hordott a nyaka körül, melyet később kényelmesebb pántlikára cserélt le. A lényeg, hogy a legenda hatására a katedrális lenyűgöző kincsei, cizellált oltárai, égbeszökő falai és oszlopai között kiemelt helyen áll egy gazdagon díszített ketrec két fehér szárnyassal, melyeket 21 naponta újakra cserélnek. Nem tudom, a jószágok mennyire vannak tudatában szent küldetésüknek, de úgy tűnt, a kakas határozottan szökni próbált.
Eredeti tervem szerint ez a város lett volna mai zarándoklatom végpontja, de tekintettel arra, hogy lábaimból elpárolgott a fájdalom, és a távot du 1-ig teljesítettem, úgy döntöttem, nekivágok a 11-es szakasznak is. Azonban rengeteg időm és fene nagy jókedvem volt, ezért úgy döntöttem, ezen a győzedelmes napon meglepem magam egy kiadós ebéddel.
Elindultam hát a város pereme felé, hogy keressek egy kedvemre valói helyi csehót, melyre könnyedén rá is bukkantam. Western filmbe illő volt a jelenet, ahogy a helyiekbe belefagyott a szó a lengőajtón belépő nagydarab cowboy-kalapos idegen láttán. Jókedvemben vettem a lapot, és az ajtóban állva keményen álltam a szúrós pillantásokat. Még a helységben röpdöső legyek is megilletődötten foglaltak helyet a levegőben vibráló feszültségtől. És ahogy a filmekben is lenni szokott, pár másodperc múlva folytatódott a tompa morajlás, mintha mi sem történt volna. Leobtam a málhát, falhoz támasztottam a botokat, rájuk akasztva a kalapom, majd hagytam, hogy a pultból előröppenő bűbájos kis csikíta egy apró asztalhoz vezessen. Nem tudtam nem észrevenni, hogy nagyon megtetszettem a neki, így az ebédet egy kellemesen ártatlan flört foglalta keretbe. Érkezésemtől fogva kitüntető figyelemmel lettem elhalmozva, és mikor innivalóként vörösbort kértem, a helyiekkel ellentétben nekem nem egy pohárka dukált, hanem egy lazított dugójú teljes üveg tinto. Hogy kellően színpadias maradjak, a dugót a fogaimmal távolítottam el, és bár rettentő erős késztetést éreztem, hogy azt lazán a terem közepére köpjem, végül a bennem élő gentleman ezt nem engedte meg. Mikor a kishölgy a menüválasztékot sorolta, félbeszakítottam, és szemébe nézve, legmélyebb baritonomon csak annyit mondtam: hozza ki kérem azt az ételt, amit ön a legszívesebben fogyasztana. Ettől aztán mérhetetlenül zavarba jött, és imádnivaló esetlenséggel kezdett sürgölődni az ételek körül. Elsőként pompás frutti di mare levessel lepett meg, melyben zamatos kagylók és rákocskák pancsoltak főtrizzsel keveredve. Második fogásként fűszervajas lepényhal következett. A szám széléről lecsorgó olivaolajos szaftot meleg, omlós baguettel törölgettem le. Vègezetül a habkönnyű csokoládé-pitét mézes tejeskávéval csùsztattam le torkomon. Fizetéskor a kislány annyira nem a dolgára koncentrált, hogy a 11€-ós számlára átnyújtott 20€-ós banknóból végül 19-et adott vissza, amire mikor felhívtam a figyelmét, èdesen elpirult, de kiemelt figyelmét kellemes borravalóval háláltam meg. Mialatt újramálháztam magam, ő lelkesen rázta a borravalós kolompot, és egy Buen Camino köszöntést követően addig integetett, míg az utcára nem értem.
Mondja bárki, hogy nem volt szuper napom! :)
Santo Domingòt egy míves hídon keresztül hagytam el, majd egy nagyobb mezőgazdasági területen átvágva Granon mézeskalács falvacskája következett.
Ezt elhagyva újra megyét váltottam, minthogy La Riojából Kasztília-León autonóm körzetébe értem. Az óriási közép-spanyolországi tartomány a zarándokútból mintegy 400km-nyit foglal magában. A szeszélyes időjárásukról hírhedt kiterjedt, sík, magasföldi tájak a zarándokoktól minden szívósságot és akaraterőt megkövetelnek. Ezt rögvest meg is tapasztalhattam. Az első gyanús jel az volt, mikor Granonból kifelé haladva az egyik oldalutcából a szél egy kismacskát repített át az orrom előtt. A szűk utcákból a fennsíkra kilépve a kalapom egyből lefújta a pofonvágás szerűen arcomba csapó jeges szél. Miután levadásztam, lecseréltem az előző nap már bevált hosszúujjú felsőből aplikált arab mintájú burnuszra és belefúrtam magam a lègzuhanyba.
Hihetetlennek tűnhet, de az előre haladáshoz minden megfeszìtett erőmre szükségem volt és hálás voltam azért, hogy otthon mèg rászántam magam túrabotjaim megvásárlására. Utóbbiakat még az út elején határozott nyűgnek tartottam és az első helyen szerepeltek a feleslegesen elhozott cuccok listáján. Esetlennek, idétlennek éreztem magam velük, lábaim minduntalan beléjük akadtak, de később megtanultam a megfelelő tartást ès használatot, amivel sík terepen ritmust adnak a lépteknek, emelkedőkön átveszik a testsúly jelentős részét, lejtőkön megtámasztanak s megvédenek az eséstől, bicsaklástól, és szélrohamok esetében oldalsó ellen-nyomatékot szolgáltatnak, mikor a lökések a hátizsákba kapaszkodva próbálnak kicsavarni az egyensúlyodból. Jelen esetben azért még így is volt némi meglepetés, mert bár a botokkal remekül ellen tudtam szegülni a folyamatos szélnyomásnak, kétszer is kaptam olyan alattomos oldallökést, hogy az út menti árokba tántorodtam. Nagy jókedvemben csak röhögni tudtam ezen is.
A túrát Redecilla del Camino aprócska településén fejeztem be, ahol az út eddigi legolcsóbb (5€) zarándokszállásán kaptam menedéket.
Ezzel ma sikerült másfél szakaszt, 33km-t megtennem, elérve ezzel 229km össztávot. Túl vagyok hát a negyedén és ha sikerül legyűrnöm a holnapi penzumot, akkor estére már az út harmadát is magam mögött hagyom.
Itt az ideje felrakni a fülhallgatót, és meditálgatva elszunnyadni, egyéb esetben marad a horkolás koncert, ami ma úgy hangzik, mintha 10 dühös oroszlánt zártak volna egy ketrecbe...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése