Nagyon megfontoltan készülődtem, mert aggasztott a tegnapi lábfájásom, és reggel sem éreztem sokkal jobbnak a futóműveimet. Gondosan megolajoztam a csapágyakat, átmasszíroztam az izmokat, befásliztam a térdem és a bokám, majd Mihály Arkangyalhoz is fohászkodtam egy sort a St. Miguel templomnál. Mikor felütöttem a túrakalauzt, láttam, hogy rossz hivatalba jöttem, mert a névazonosság ellenére nem ezt a templomot emelték az angyal tiszteletére, hanem az Iglesia Parroquial-t, így átsántikáltam oda, elnézést kértem Mihálytól a címtévesztésért, és kértem, hogy gyógyítsa meg a lábam, és vegyen védelmező szárnyai alá utam során.
Azt hiszem imáim meghallgatást nyertek, mert negyed óra múltán szűnni látszott a merevség, és a fájdalom is alábbhagyott a bal lábam mindhárom ízületében. Érdekes, hogy bár sántikálok, ez mégsem szegi kedvem, mert valahogy egy belső erő növekedését érzem magamban. Egész nap jó hangulatom volt, amit néha még a Zöldre van a, zöldre van a..., Gólya-gólya piros lábú gólya..., a Gábor Áron rézágyúja... és egyébb magyar nóták fütyörészésével, dudorászásával is kifejezésre juttattam. Nehèz megmagyarázni, de annak, hogy reggel nekieredsz, ès fogalmad sincs aznap mi vár rád, hol èr majd az este, ès csak mèsz-mèsz bele a nagy ismeretlenbe, van valami bizsergetö varázsa, amit utoljára akkor èreztem , amikor gyerekkoromban a szüleim az egyszeri parasztlegènyröl mesèltek, aki vállán egy batyu hamubasült pogácsával nekivágott a világnak.
Szinte egész nap esett az eső, így nem sokszor szabadulhattam meg Piroska jelmezemtől, pedig nagyon utálom viselni. Nem azért, mert nem megy a szememhez, hanem, mert folyton bedunsztolódom alá, aztán, ha leveszem szétfagyok.
Zariquiguit-ig hatalmas búza-, burgonya- és repceföldek között vezetett az ösvény.
Az apró településen többen is megálltunk egy kis reggeliért, ami esetemben olivaolajjal átitatott, szárított sonkás, sajtos baguett volt.
Rám is fért az erősítés, mivel innentől 800m magasságba vezető feláztatott, dagonyás-csúszós-köves útszakasz következett, ami rettentesen igénybevette a zarándokokat. Mire a tetőre rétünk, mindenkit térdig sár borított.
Emelkedés közben már messziről látszottak a felhők közül baljósan integető szélerőművek.
A csúcson a Fuente de la Teja nevű forrás található, melyet a legenda szerint maga az Ördög ajánlott fel a zarándokoknak, amennyiben átállnak az ő oldalára, ám ők ezt nem fogadták el. Mindegy, a kút ma is ott van, egy meglehetősen szürreális zarándok-karaván emlékművel együtt.
A nagy csúszkálásban a lábam újra totál kikészült, úgyhogy lefelé menet már nagy sziszegések, és nyögések kíséretében haladtam, és többször meg kellett állnom pihenni.
Egy utergai bisztróban esett le a tantusz, hogy van nálam egy nagy rakás fájdalomcsillapító, amit pont ilyen célokra hoztam magammal. Ez nyerő ötlet volt, mert amint hatott a szer, végre újra természetes módon tudtam emelni a lábaimat, és visszatért a turbó üzemmód.
A következő állomás Obanos volt, amely barnás, homokszínű kövekből emelt épületeivel, tágas tereivel és utcáival messze eltért az eddig megszokott szűk utcás, alpesi jellegű városèpìtèszeti szokásoktól.
A mai nap kedvence számomra mégis Puente la Reina lett, amely visszatért a szűk utcás, magas épületes megoldásokhoz, ám ezúttal az Obanosban látott barna építőkövek adták meg az alaphangulatot.
Különösen misztikus hangulata volt a templomos lovagok által épített Iglesia del Crucifijo templomnak, mely puritán, félhomályos belsejében egy igazi különlegességet rejt: egy Y alakú zarándokkeresztet, mely stílusú feszületből csak két példány létezik egèsz Spanyolországban.
Az Iglesia de Santiagó is impozáns templom, de ez inkább monumentalitásával, külső-belső agyondíszítettségével hívja fel magára a figyelmet.
Amitől viszont a lélegzetem is elállt, az a városból kivezető, elképesztő szépségű kőhíd volt, melynek túloldaláról a folyó és a város összképe földhöz ragasztja az embert.
A lábaim miatt mára ezt a várost terveztem az utolsó célpontnak, de a fájdalomcsillapító hatását kihaználva ráhajráztam még egy kicsit, és úgy döntöttem az éjszakát a 7km-rel odébb fekvő Ciraqui-ben töltöm. Odafelé menet az autópálya kerítésèn láttam, hogy a zarándokok saját készítésű keressztekkel aggatták tele, úgyhogy száraz kaporszárból magam is készíettem egyet, hogy nyomot hagyjak az utamon.
Félúton áthaladtam Maneru településen, ami nagyon kedves városka volt, bár úgy tűnt, mintha egy lélek sem lakna benne.
Ciraqui egy magasabb domb tetejére épült, és távolról kifejezetten a Krk szigeti Vrbnikre emlékeztetett.
A városbelső is nagyon hasonló a kikövezett meredek utcákkal, de valahogy még ódonabb hangulatot áraszt.
Az albergue (zarándokszálló) kifejezetten családias hangulatú. A szállásdíj 10€, csakúgy, mint előző nap, mely nem tartalmazza a vacsorát. Cserébe tiszta, jól felszerelt szobák, újszerű, vidám csempés, kultúrált zuhanyzó-wc, mosási-teregetési lehetőséggel ellátott erkély várja a vendégeket.
A balkonról ez a látvány tárul elénk:
A vacsi szintén 10 €-ba került (ami úgy tűnik eléggé egységes ár errefelé) . A menü mindenhol kötelezően tartalmaz levest, főételt és desszertet, plusz italnak vizet és házibort. Ez utóbbi eddig minden esetben fantasztikusan finom volt. A spanyolok jellemzően nem fukarkodnak az étellel. A leves nagy edényben érkezik, és annyiszor szedhetsz, ahányszor csak jól esik, de ez ma a főétellel is így volt. A fogadósasszony erősen tukmálta a spenótlevest, mondván, hogy másnapra attól leszünk csak igazán formában, de ezt a hatást én inkább az utána jövő paradicsomos húsgombócoktól várom, melyet zöldséges sült spagettitésztával tálaltak. A desszert újfent a kekszes madártej volt.
Asztaltársaságnak ma egy francia és egy német házaspárt, és egy fiatal francia srácot kaptam. A három nemzet képviselői nem beszélték egymás nyelvét, mégis úgy hiszem, remekül eltársalogtunk. Vacsora után még kiültem a ház elé a naplementét bámulni, ahol egy brazil lány csatlakozott hozzám. Vele a transz zenei stílus rejtelmeiben merültünk el, melyről állította, hogy élete legfontosabb részét képezi. Habár régen bebogyózva, vagy LSD-n trippelve egy hétig is el bírt pörögni egy-egy fesztiválon, ma már ebből kiöregedett, és csak három napos bevetésekre jár, ahol elég némi pia is, mert ha meghallja a tuti DJ-t már attól is úgy elszáll, mint a győzelmi zászló. A beszélgetést emígyen zárta: hiába, bár az eszem a helyén, a testem már nem a régi. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése