Április 20. - 11. Nap: San juan de Ortega - Burgos - Tardajos

Fura álomra ébredtem. Egy kisebb falu határán elébem állt egy mesterember, akiről tudtam, hogy Mihály arkangyal álruhában. Elvezetett az egyik legelő közepén egy terebélyes tölgy tövébe, és mondta, hogy oda a falu számára fontos kincset rejtettek el. Bebandukoltam hát a városházára és sikerült a polgármester és alkalmazottai értésère adnom, hogy kerítsenek nekem egy ásót és kövessenek. Kissé idegenkedve fogadták a kérésem és halkan súgdolóztak mögöttem, míg a helyszínre értünk. Ott ásni kezdtem és rövidesen egy fémládában akadt el az ásóm. A helyiek segítségével kiemeltük, majd levertük róla a lakatokat. A láda régi templomi kegytárgyakat rejtett, melyeket még a németek raboltak el a II. világháborúban. A polgármester elmondta, hogy mióta ezek az ősi szent tárgyak eltűntek az oltárról, a falutól elpártolt a szerencse és hanyatlásnak indult. A vállukra kapva, éljenezve vittek vissza a főtérre, ahol hatalmas lakomával egybekötött fiesztát csaptak a tiszteletemre.
Nem tudom, mi lehet mindennek a jelentése, de a nap indításához elég pozitív élmény volt. :)
A mai út fő célja Burgos városa volt. San Juantól 26 km-t kellett érte gyalogolni, kezdetben fenyőerdőn át bandukolva, majd egy köves kaptatón szuszogva, átkelve a Matagrande széltől fütyülő fennsíkján,








majd gabonamezőktől zöldellő dombokon haladva. Eközben több apró falun is átmentem, mint Agés, Atapuerca (itt fedezték fel az első európai ember 800 000 éves csontjait), Villalval, Cardenuela-Riopico és Orbaneja-Riopico.




Ezek egytől-egyig bűbájos kis falucskák, és minden alkalommal megremeg a kezem, hogy fényképezni kezdjek bennük, de a helyzet az, hogy építészetüket, struktúrájukat nézve szinte egyformák: domb tetején robosztus kőtemplom, mely köré palettás ablakú, pirostetős házak és a közöttük futó szűk utcácskák szerveződnek.








Burgos elővárosában, Villafriában tartottam egy kis pihenőt egy tapas-bárban, ahol zsenge bárányragut fogyasztottam vörösborral, és elképzeltem, ahogy az omlós hús egyből a lábaimba, a porcogók az ízületeimbe, a bor a vérembe épül.
Ezután úgy másfél órán át a legnagyobb városi forgalomban, teherautó bűzben és zajban haladtam Burgos belvárosa felé, ahol szerencsére minden sétálóutca jellegűre csendesedett.












Burgos igen jelentős állomása a Szent Jakab útnak. 884-ben alapították és 951-ben a kasztíliai grófság fővárosa lett. A 16. századig a gyapjúkereskedelem központja volt. Ebben a városban fogadta Kolompos Kristóf beszámolóját második amerikai útja után Ferdinánd és Izabella.












Leglátványosabb gótikus épülete a Santa Maria katedrális. Tornyai 84m magasak, a középső kupola alatt nyugszanak El Cid, a spanyol nemzeti hős és feleségének maradványai.




































Mikor a meredek lépcsőn a katedrális előtti térre sántikáltam, helyi túristák kezdtek fényképezkedni velem "el pergrino" kiáltások közepette. Turista attrakció lett belőlem. :)
Miután letudtam a látványosságokat, üdítő barna sört gurítottam le a katedrális tövében, majd útrakeltem, hogy még emberi időben odaérjek Villalbillába, egy Burgostól 6 km-re lévő településre. Sajnos benéztem, mert ott nem üzemelt zarándokszálló, csak 4km-rel odébb, Tardajosban. Így lett a mára kitűzött 32 km-ből végül 36, amivel átléptem a 300km-t.
A mai napon az út tanítása az volt, hogy nem tesz jót számunkra ha túlságosan előre látunk a jövőbe. Mikor beláthatatlan kanyarulatokkal tekergő ösvényeken bolyongok, mindíg szakítok rá időt, hogy felfedezzem az éppen elémtáruló természeti képet, ami jó érzéssel, kedvvel tölt fel ès nem nyugtalanìt, mi vár a kanyaron túl, de ha egy fennsíkról kilóméterekkel előre látom az utat, akkor mindig azon jár az eszem, hogy mikor érek már az út látóhatáron lévő végébe, bosszant a nagy távolság és vajmi keveset törődöm a körülöttem lévő dolgokkal.
Ergó: ne akarj mident előre látni, mert lemaradsz a máról. Élj a pillanatnak, az sokkal boldogabbá tesz! :)




Szegény szüleim aggódva írtak, mikor olvasták testi gyötrelmeim és fáradalmaim leírását. Kértek, hogy lassítsak, többet pihenjek és ne hajtsam túl magam. Nem kell, hogy bárki is aggódjon miattam.
Mint minden, a megpróbáltatások is részei a célnak, amiért az útra vállalkoztam. Sipi barátom, aki megjárta az idegenlégiót, mesélte egyszer, hogy az alapkiképzés során a végkimerülésig hajtották őket, a legváltozatosabb módon (éheztetéssel, veréssel, szörnyű életkörülményekkel) sanyargatták testüket, mindezt azzal a céllal, hogy a testükön keresztül törjék össze az egyéniségüket, hogy a légió később kialakíthassa azt a parancsoknak bármilyen körülmények között engedelmeskedő új egyént, akire a céljaihoz szüksége volt.
Utam során magam is, bár jóval kifinomultabb módszerekkel és kicsit más végcéllal, de hasonlóra törekszem. Hosszú hónapok óta próbálok az egóm bizonyos rossz funkcióitól megszabadulni, de az, mint egy házőrző kutya ragaszkodik hozzájuk. A minennapi szenvedés új csontokkal vonja el a figyelmèt és ezalatt igyekszem èszrevètlenül elvenni tőle a dolgokat, amik már nem szeretném, ha hozzám tartoznának.
Szóval nincs miért aggódni, kösz jól vagyok! :)
Buenos noches, Feleim!