Reggel az első falu kihalt utcáin, Rabé de las Calzadason pár perc alatt áthaladtam, de nem tudtam megállni, hogy pár képet ne készítsek a masszív kis házakról.
Hornillos del Caminoban álltam meg reggelizni, ahol a bárpultnak támaszkodva egy ízig-vérig mexikói figurát találtam durung részeg állapotban. Elmondta, hogy ő a helyi Temető együttes tehetséges zenésze, és a tegnap esti fellépés óta rendkívül nagy szüksége lenne egy kiadós alvásra, de még nem vitte rá a lélek, hogy hazabotorkáljon. Kérdeztem, milyen errefelé az élet, mire ezt a filozófikus gondolatmenetet kaptam válaszul: "Nincs jobb dolog, mint itt élni! Télen se hó, se fagy, nyáron viszont szél és eső, de mindegy milyen idő van, mert én így is, úgy is megeszem a magam krumpliját!"
Tudtátok, hogy a Caminonak kerèkpáros verziója is van?
Hornillost elhagyva végtelennek tűnő mezőkön gyalogoltam át a legkegyetlenebb szélben és zivatarban. Áldásnak éreztem, mikor 11km után kikötöttem Hontanasban, ahol kellemes ebédet költöttem el.
A menü forró tojásleves, majd tükörtojásos véreshurka volt, és egy igen meglepő desszert: burgoszi juhsajt banánpudinggal. Meglehetős bizalmatlansággal vettem számba a magukban ugyan ízletesnek tűnő csemegéket, és meglepetésemre az ízek kombinációja igen kellemesnek mutatkozott. Az ebédhez felszolgált bort már a bár előtti, hirelen jött meleg napsütésben kortyolgattam el és biccentve köszöngettem a befutó zarándokoknak, akiket úgy másfél órája hagytam el a fensíkon. Egyikük a Speedy Gonzales gúnynevet ragasztotta rám. Tény, hogy soha nem voltam lassú járású, de itt hosszú lépteimnek elég jó hasznát veszem. Egyrészről így kényelmesen fogyaszthatom el a reggelit és az ebédet, miközben egy kis nyújtásra is marad időm, másrészt a fotózással sem kell fukarkodnom.
A másik dolog, amin zarándoktársaim (túlnyomórészt 50-60 feleti emberek) meg szoktak lepődni, az a korom. Többször megkérdezték már, mi az oka, hogy ilyen fiatalon nekivágtam. Erre rendszerint rákérdezek, hogy mennyinek gondolnak és szinte mindig 28-30 a válasz. Gondolhatjátok, hogy így 2 évvel a negyedik X előtt ez egyáltalán nem esik rosszul. :)
Hontanasról amúgy annyit érdemes tudni, hogy a templom kútjának egészséges vizére rendkívül büszkék a lakói. Ehez képest a kút oldalán egy tábla arról tájékoztat, hogy a víz ivásra alkalmatlan.
A falut elhagyva újra a nyakamba szakadt a zivatar, a szél pedig mindent megtett, hogy letépje rólam az esőkabátot, de pár km után alábbhagyott a vihar ereje, és közben el is értem San Antón templom-kolostorának romjait. Az út a boltíves pillérek alatt halad át, melyek egykor a templomot és a kolostort kötötték össze.
Innen még egy óráti gyalogoltam, mikor egy kanyarulatban kisütött a nap, és elém tárult Castrojeriz lélegzet elállítóan szép panorámája.
Ez a Szent Jakab út legosszabb települése, mely egy hegy tetejére épült fellegvár alatt nyúlik el. Szerepe a keresztények védelmében volt kiemelkedő az arabok ellen vívott csatában (10.sz).
Az első szembetűnő épület a Santa Maria del Manzano templom, mely belsejében a híres Almafás Szüzet rejti. Természetesen zárva volt, mint a legtöbb templom utam során.
Az itteni alberg pont a Santo Domingo templom tövében található. Èrdekessége a templomfalon található két koponya-faragás, melyek felirataikkal a múlandóságra és az örökkévalóságra emlékeztetnek.
A szállás az eddigiek közül talán a legpatinásabb. Belső berendezése fagerendás tetőszerkezetével, antik bútorzatával, a falakról csüngő kardokkal, régi használati eszközökkel ősi időket idéz ès az ár is kellemes (5Eur).
Órákon át tartó magányos vándorlásom meghatározó gondolatait ma egy pihenő során szerzett felismerésem határozta meg. Rájöttem, hogy az ember hiába menekül a legtávolabbi helyekre, hiába szigeteli el magát előző életétől, sok év fájdalmasan gyönyörű emlékei szinte mindenhol utolérik. Pihenőm során tekintetem kék hátizsákomra tévedt és eszembe jutott, hogy ennek a zsáknak valahol Budapesten ott nyugszik egy kisebb, piros párja, amit kedvesemmel lázas izgalomban vásároltunk dél-indiai körútunkra. Milyen csodálatosan boldogok voltunk akkor, milyen idilli összhangban éltük meg azt az utazást! Kerülhettünk szembe akár a legnyomasztóbb élményekkel, az ő patakcsobogást idéző könnyű nevetése mindíg feltöltött, hogy erőt mutassak és könnyedén túljussunk azokon. Néztem a zsákomat, és éreztem, hogy piros párjának ott lenne a helye mellette, tudtam, hogy ez az út mennyire felvillanyozná, mennyi örömmel töltené el a gazdáját.
Letaglózott az életünk alakulásának szomorú valósága, a véglegesség, hogy az a nevetés többé nem nekem énekel, az ölelése többé nem az én szívemet melegíti fel, azok a bársonyos ujjacskák többé nem az én arcomat simogatják, mert számára többé erős vállam nem jelent menedéket, hangomtól nem szorul ösze a szíve, szemem kékje nem jelenti már a tengert, amiben úgy szeretett elveszni, és erőmre sincs szüksége már gondjai leküzdéséhez. Milyen kétségbeejtő, hogy két ember megkérdőjelezhetetlennek tűnő szerelme, acélsodronyból szőtt bizalma, sugárzó szeretete csak így elillanhat! Milyen gyötrelmesen megalázó volt látni, hogy szeretett nőm szemében szíve birodalmának rajongva imádott királyából pár röpke hónap alatt szánnivaló, öreg, fogatlan, girhes ebbé változtam át, aminek nemhogy az érintése, de a látványa is taszító számára.
Nem tudom, hogyan lehetséges feldolgozni a fájdalmat, mikor lelked legfényesebb csillaga gyökerestül tépi ki magát a szívedből, és ehhez mennyi idő szükséges valakinek, aki szívéből szerette a másikat...
Én nyolc hónapja dolgozom ezen, és csak reménykedni tudok, hogy ez az út még elég hosszú és kíméletlen lesz, tartogat még számomra csodákat, hogy elcsendesedjenek szívem újra és újra felszakadó sebeiből áradó gyötrő gondolataim visszhangjai, hogy a csendben megpihenhessek végre, és erőt gyűjtvén lerombolhassam azt a márványból, aranyból és drágakövekből épített palotát, amit neki emeltem, hogy helyet csinálhassak valakinek, aki egyszer talán újra fel tudja majd lobbantani bennem azt a gyönyörű lángot.
Többször kèrtem Angyalaimat, hogy szabadìtsanak meg vègre gyötrő èrzèseimtől, de úgy tűnik szerintük ezeknek mèg forrniuk kell bennem. Remèlem az út vègère kèpes leszek majd az elengedèsre ès szabaddá válok az èrtelmetlennè vált kötődèstől!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése