Május 5. - 26. nap: Mèlide - A Rùa

Egy kicsivel kegyesebb időjárás kísért ma utamon. Körülbelül egy órás váltásokban hol esett, hol kisütött. Két rutinos öreg zarándoktól ellestem az esőkabát viselèsènek egy olyan praktikus módját, amivel a korábbiakban sok nyűglődést elkerülhettem volna. A legtöbben ugyanis úgy vesszük fel a poncsót, hogy hátizsák le, esőkabát előszed, hátizsák vissza, poncsóba bebújás először a fejrészen, majd a kezeknél, és végül (mivel a hátizsákot is befogadó hátsó rész a hátizsákban elakad, és az ember keze nem elég hosszú, hogy átemelje rajta), megkérünk valakit, hogy segítsen eligazítani az utánfutónkat. Ha nincs kéznél segítség, akkor kínos negyedórák mennek rá erre a csaknem hiábavaló erőfeszítésre. Az új módszer lényege, hogy a poncsó hátsó részét már eleve ráadjuk a hátizsákra, és azzal együtt vesszük fel. Így menet közben, ha elered az eső, csak hátranyúlunk és az elülső részt áthùzzuk a fej felett. Ezzel a megoldással mintegy 10 másodperc alatt tudok cowboyból Piroskává változni, avagy vissza. Minthogy ma kb. 15ször eredt el és állt el az eső, ez a metódus a nap sikersztorijává vált számomra.








Közeledve a tenger felé, ill. távolodva a hegyektől az éghajlat és a vegetáció is jelentősen változóban van. A hőmérséklet már sokkal kellemesebb, sőt ha nem esne folyton, kifejezetten meleg lenne. A lombos erdők sudár eukaliptuszra váltottak és a házak kertjeiben is egyre gyakrabban látni pálmákat, vagy kaktuszokat.








Az állatvilág legjelentősebb kèpviselője továbbra is a szarvasmarha, ès egy tejüzem mellett meggyőződhettem róla, hogy ahol a bociknak szèp az èlete, ott bizony a macskáknak sem megy rosszul.








A takarmány biztonságáèrt pedig lankadatlan figyelmű, magabiztos kiállásù galìciai ebek vállalnak felelőssèget.








Utikönyvem a mai falvakròl sem adott tùl szòszátyár informáciòkat èrdekessègekről, vagy törtènelmi emlèkekről. Ezt a templomot is csak futólag emlìti, miszerint èrdemes betèrni, merthogy van benne egy helyes kis Szent Jakab szobrocska.








Szerintem ennèl több szòt is èrdemelt volna ez a templom, mert tùl azon, hogy hangulatában az ùton találhatò legjobb 5 közè sorolnám, az oltár tetejèn láthatò szabadkőműves szimbòlumròl is szìvesen olvastam volnak valami törtèneti magyarázatot.




A települèsnevek felsorolása mátòl elmarad, ugyanis sikerült elhagynom az utikönyvem. Nem tudom, hogyan sikerült pont az utolsò előtti napon, de ma nagyon el akart veszni, ugyanis kètszer is utánam hozták, amire korábban sose volt pèlda. Az egyik albergue-tulajdonos vèlemènye szerint amúgy is mindenkitől el kène kobozni, mert az utazók úgy el vannak merülve benne, hogy az Útra alig fordìtanak figyelmet. Úgy tűnik a Camino szerette volna, ha az utolsó napon kizárólag rá figyelek.












Minthogy holnap érem el zarándoklatom utolsó állomását, ma sokat elmélkedtem arról, mi történt ez alatt a 26 nap alatt, mi változott bennem, sikerült e megszabadulnom terheimtől.
Igaz, hogy Cruz de Ferro óta nem írtam, hogy bármi is nyomasztana, azért minden problémám nem tűnt el varázsütésre. Tény, hogy sok minden változott bennem. Talán a változások folyamatát ahhoz tudnám hasonlítani, mintha az út eljén valaki egy hatalmas sziklát hajìtott volna lelkem tavába, amitől először tajtékos, kaotikus vihar keletkezett, majd a feldolgozatlan sérelmek nagy hullámokban söpörtek át rajtam, kèt lökèshullám között èpp csak lèlegzetvètelre elegendő, kisebb hullámvölgyeket hagyva, míg az egész a Cruz de Ferro-ig megtett 600 km során vègül annyira elcsendesedett, hogy utamat onnantòl már inkább az élmények, mint a vad gondolatok echói határozták meg. Nem mondom, hogy mostanra teljesen mentesültem a negatív gondolatoktól, de a hullámok már rövidek és gyengék, míg a hullámvölgyek hosszúak ès energiával teliek lettek.
A történtekhez való hozzáálásom, betöltött szerepem perspektívája is gyökeresen megváltozott bennem. Míg korábban egy érzelmi összeesküvés megalázott, kihasznált, szerencsétlen áldozatának éreztem magam, addig mostanra ez a nézőpont átalakult, és már egyáltalán nem azt érzem, hogy ebben a történetben én lennék az, aki sajnálatra lenne méltó. Az biztos, hogy a Caminó kihívásai, megpróbáltatásai tökéletesen képesek helyreállítani az ember önértékelését, függetenül attól, hogy azt korábban mennyire zúzták össze mások. Emiatt az önsajnálatom és a szívtájékomon érezhető állandó szorítás teljesen megszűnt, és történetem másik két szereplője iránt érzett gyűlöletem, sértettségem, megbántottságom is átlényegült egyfajta sajnálattal vegyes szánalommá.
Persze, tudom, hogy ez még így nincs teljesen rendben, hiszen pont egy keresztény zarándokúton lenne a legfontosabb még ezeket az érzéseket is tovább finomítani (ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel alapon) de bevallom ezen a dolgon még bőven van dolgoznivalóm.
Tegnap esti álmomban a zarándoklat nem a santigoi katedrálisnál, hanem egy hegy tetején, egy füves tisztáson ért véget. Egy angyal várt ott rám, akinek szép női arca volt. A tisztás közepén 12 darab, úgy másfél méter magas díszesen faragott kőoszlop alkotott egy kört. Az angyal odavezetett hozzájuk és azt mondta: tudjuk hogy sokat szenvedtél, rengeteget küzdöttél, mire eljutottál idáig, de mostantól a harcoknak vége. Keresd meg az oszlopok között a májust, és vedd át zarándoklatod jutalmát!
Nem tudom, hogyan de sikerült a jó oszlopot kiválasztani, és csak közelről vettem észre, hogy a teteje eltávolítható. Megfogtam a markolatát, és mielőtt leemeltem volna a fedelet az angyalra néztem. Az mosolyogva bólintott. Az oszlop belül üreges volt és sötét. Két kézzel nyúltam bele és egy csomó apró papírcsomagocskát tapintottam odabent. Kiemelve, a markom tele volt fehér, szaloncukorszerűen becsomagolt selyempapír batyucskákkal. Némelyikben kemény, némelyikben lágy tartalmat éreztem. Megkérdeztem az angyalt: Mik ezek? Mire ő: Megoldások életed jövőbeni összes problémájára. Mikor eljön az ideje, mindig pontosan fogod tudni, melyiket használd fel. Legyen szép és boldog életed!




Mai tervem végének utolsó kilométerét egy német lánnyal (Jula) tettem meg, akivel olyan jól elbeszélgettünk, hogy úgy döntöttünk, a vacsorát is együtt költjük el, azután, hogy lebatyuztunk a szálláson. Nagyon örült a társaságomnak, mert elmondása szerint az első ember voltam az útján, akivel a Caminoról spiurituális megközelítésben lehetett beszélgetni. Mint kiderült, hasonló problémák vezették az Útra, így érdekes volt összehasonlítani, ki milyen tapasztalatokat szerzett a megoldások terén. Mint kiderült folyamatában nála is pontosan ugyanolyan módon játszódtak le a dolgok, ahogyan nálam, és ez azért eléggé megnyugtatott.
A vacsora végére szerencsétlennek úgy begörcsölt mindkét vádlija, hogy nekem kellett visszatámogatnom a szállásra, de így legalább módomban állt továbbadni a kölcsön lábmasszázst, amit Anikótól Astorgában kaptam.
Holnap már csak 20 km vár rám Santiagóig. Úgy tippelem nagyjábòl ebédidőben érek majd oda. Fogalmam sincs, mire számítsak, de inkább nem is gondolkodom rajta. Tudom, hogy minden pontosan úgy fog történni, ahogy annak történnie kell, nekem nincs más dolgom, mint be- és elfogadni...

Május 4. - 25. nap: hospital de Cruz - Palas de Rei - Melide

Hááááát.... Drága Olvasóim, a mai beszámolómtól nem hinném, hogy el fogjátok dobni a hajatokat.
Egész álló nap egyfolytában zuhogott az eső.
28 km-t gyalogoltam bepállva egy nagy piros óvszerbe. Gyúrtam a sarat, kerülgettem a tócsákat, és minden faluban megittam egy vödör forró teát. Komolyan azt hittem, hogy a nap végére kopoltyút növesztek. A többi zarándok is teljesen magába fordult, senki nem beszélt senkivel (így legalább a szádba nem megy a víz), s ha néhol utolértem egy-egy battyogó, színes nájlonzacskót, abból csupán valami halk mormogásféle szüremlett ki.
Szóval, gyakorlati tanács túrázni vágyóknak: esőben ne csináljátok. Az elején tán vicces kicsit, de a végére már egyáltalán nem az.
Egyedül a tehénkék nem okoztak csalódást, ők ügyet sem vetve az időjárásra, közömbösen tették a dolgukat: a frontoldalon aratták a gyepet, majd a hátsófertájon hatalmas csomagokban ürítették a feldolgozott biotápot. Amennyi tehenet én ezen az úton láttam, az alapján sokkal inkább tenném őket a zarándokút szimbólumának, hiszen kagyló csak a tengerben van, azt pedig egyszer sem érinti az útvonal. Ezt nèhány helybèli is ìgy gondolhatja:












Ők azèrt kicsit elbizonytalanodtak, hogy mi legyen: száraz abrak a pajtában, vagy zsenge saláta az esőben?




A törtènelmi hűsèg kedvèèrt, azèrt felsorolom, milyen falvakon haldtam által: Ventas de Narón, Ligonde, Areixe, Palas de Rei, San Xiao do Camino, Pontecampana, Leboreiro, Fuerios, ès az egyetlen nèv, amire felkaptam a fejem:




Valószìnűleg akkor is esett az eső, mikor az utikönyv kèszült, mert egyik települèsről sem emlìtett meg egyetlen èrdekes dolgot sem, kivève Palas de Rei-t, melyről ennyit ír: remek pèlda arra, hogyan is nèz ki egy kevèsbè finoman megtervezett városka.




Azèrt termèszeti szèpsèg ma is akadt. Èrtèkeltem is, ahányszor csak nem arra kellett koncentrálnom, hogy mibe lèpjek inkább: a 20 centi mèly tócsába, vagy a felázott tehènlepènybe?








Nagy keservesen, kívül-belül csuromvizesen (belül az izzadságtól) megérkeztem végül Mélidébe és lecuccoltam az első útbaeső albergue-ben. Való igaz, amit korábbi utitársaim mondtak, a galíciaiak eléggé rámennek a lehúzásra. Az ételek is 20-30%-kal drágábbak, de egy Kasztíliában 5€-ós minőségű albergue, itt 12-be fáj. Viszont azt is jelezte valaki korábban, hogy a polipot ebben a városban készítik el a legfinomabban, és ezt úgyszintén alá kell írnom, bár az árát is rendesen megkérik.




Mèlide amúgy galìcia földrajzi központja. Kèt zarándokút is keresztezi itt egymást.




A Capilla de San Roque templom mellett áll galìcia legrègebbi gòtikus stìlusù ùtszèli keresztje (14. sz.).




52 km maradt vissza Santiago-ig. Csak remèlni tudom, hogy azt már sikerül napsütèsben megtennem...

Május 3. - 24. nap: Sarria - Portomarin - Hospital de Cruz

Habár sok falun és egy városon is áthaladtam, azért ez a nap mégiscsak leginkább a természetről szólt. Reggel egy kávé és egy kis piskótaszerű helyi süti után elbúcsúztam Sarria bús királyától, majd rövidesen már tanyákon, erdőkön, mezőkön haladtam át. Azért őfelsége jelentőségén ne szaladjunk át ilyen méltatlan módon: IX. Alfonz a 13. században alapította Sarriát, és szegény itt is lehelte ki királyi lelkét 1230-ban, épp mikor a Camino-t járta.




A várost elhagyva gyönyörű erdei úton először a Vilei tanyát,












majd Barbadelót èrtem el.




A falu határán egy ùtelágazásban egy idős de annál lelkesebb tisztelendő atya fogdosta össze a meglepett zarándokokat, hogy templomát, az Iglesia de Santiago-t, mely 1000 èves fennállásával büszkèlkedik, feltètlenül meg kell tekinteni minden magára valamit is adò peregrinònak. A legtöbben otthagyták, mert azt hittèk, csak valami galìciai lehúzòs trükkről van szò, de nekem szimpatikus volt az öreg lelkesedèse, ìgy vele tartottam. Nem is bántam meg!




Az ùt ezután olyan öreg, göcsörtös, mohával, páfrányokkal, ès borostyánnal benőtt öreg fák között vitt tovább, hogy ùgy èreztem, bármikor tündèrekre, vagy manòkra bukkanhatnèk odvaikban.
















A nap egyik leginzultálóbb élményét egy helyi macsó modortalan viselkedése miatt szenvedtem el. Egy szűkebb, mohos kőfallal szegélyezett ösvényen előre haladtomban egy vörösbegy minduntalan bevárt, majd továbbrepült pár méterrel arrébb egy újabb sziklakitüremkedésre. (lásd alábbi kèp)




Egy idő után összeszedte a bátorságát, és mintegy fél méterrel a lábam elé leszállt a földre, elállván az utat. Teljesen lefagytam. Ott álltam talpig piros esőkabátban (szinte egész nap esett) a magam csaknem két méterével, velem szemben meg ott pöffeszkedik a földön ez a kis helyi ficsúr a maga 5 centijével. Vagy egy percig méregetett tetőtől talpig átvizsgálva minden porcikámat, majd keményen felszívta magát, és kertelés nélkül az arcomba vágta bárdolatlan, és felettébb udvariatlan véleményét: Csipp! - és elszállt. Szinte az egész napomra rányomta a bélyegét ez a megalázó incidens.




Brea falu határában találhatò az a kilomèterkő, amely azt mutatja, hogy Santiago-ig mèg 100km van hátra, de az utikönyv szerint 5 km-t csal minuszban.




Ezután mèg áttrappoltam Ferreiroson ès Vilachán, meg egy csomò Ìrországra emlèkeztető tájon, de annyira zuhogott, hogy az orrom nem dugtam ki az esőkabát alòl, nemhogy a fènykèpezőgèpet. Viszont ma nagyon jól pörgött a tea-biznisz az útmenti bárokban. Úgy kellett sorbaállni èrte, annyi vacogò zarándok gyűlt össze mindegyikben.
Szerencsère Portomarina előtt pár km-rel kisütött a nap. Egy pihenőhelyen megálltam, hogy elcsomagoljam az esőkabátom ès, hogy szusszanjak egyet. Egy idősebb svájci hölgy megkìnált sütivel. Néztem, hogy a tenyerén milyen csúnya sebek és hámleválások vannak. Rákérdeztem, mi a gond. Mikor elmesélte, rájöttem, hogy ugyanaz az időszakos, idegi alapú allergiája van, mint ami néha velem is elő szokott fordulni, csak nála sokkal durvább kivitelben. Eszembe jutott, hogy van nálam egy tubus hatékony gyógykenőcs, amit még Thaiföldön írtak fel ugyanerre a problémára. Gondolkodás nélkül nekiajándékoztam. Az első napok egyikén egy srácnak csúnyán feltörte a lábát a bakancsa és mondta, hogy sajnos nem hozott magával megfelelő zoknit, ez okozta a bajt. Átfutott az agyamon, hogy nálam 3 pár van, egyet nekiadhatnék, de nem tudtam kitartana e kettő az út végéig, ráadásul páronként 5000Ft-os árral, nem is adtam volna őszinte mosollyal. Két nappal később, mint már írtam, egy hajnali-madár öregúr az egyik zoknim fél párját véletlenül magával vitte, így a másik fele is haszontalanná vált. Azóta már nem hezitálok sokat: ha segíteni tudok és van miből, akkor megteszem.
A néni nagyon hálás volt érte, ami engem amúgy is feltöltött jó érzésekkel. Még egy jó darabig ültünk ott csendben egymás mellett a napon, és gyönyörködtünk benne, ahogy két sólyom vadászgatott a rét felett.
Portomarinának nincs régi múltja, sem legendája. A 60-as években építették fel, mikor elzárták a Mino folyót, hogy létrehozzák a Belesar tavat.




Galícia egyik legrégebbi és leggazdagabb falva ezáltal víz alá került, templomait kövenként lebontották, és új helyen építették fel. A falu romjai most is láthatók a partoldalban.
















Errefelé már egyre többször találkozni azokkal a hidroplán buszokkal, amelyek többnyire nyugdíjas korú turistákat szállítanak végig a zarándokút galíciai szakaszán Santiagoig. A város kapuján belépve épp belefutottam egy ilyen csoportba, akik épp kirajzottak a buszból. Az idegenvezetőjük mikor meglátott, úgy mutogatott rám, mint egy kihalóban lévő állatfaj utolsó, ritka példányainak egyikére, és elmagyarázta a népnek, hogy egy valódi zarándok milyen hosszú utat jár be, mire idáig elér. Erre aztán a fényképezőgépek sortüzében voltam kénytelen felfelé vonulni a főutcán. De mit tehet az ember, mikor szegények belátták, hogy aki ilyen cekkerrel a hátán 700km-t gyalogol - hogy Lajos barátom parasztosan találó aforizmájával éljek - az bizony már nem sz@rral gurigázik.
Ebèdre ismèt a jò kis galìciai polippal laktam jòl, majd negyed òrát bolyongtam a főtèren, a megfelelő utat keresve, de a sárga nyìlra sehol sem leltem rá. Egy idő után felfigyeltem egy zarándokot ábrázolò szoborra, ès rájöttem, hogy ő az irányjelző.




A városon kìvül ùjabb mesebeli erdők következtek. Az egyik szakasz emlékeztetett gyermekkorom királyréti családi kirándulásaira, ahol Édesapám foltos szalamandrát fogott nekünk, és arra gondoltam, milyen jó lenne egyet látni.




Alig száz méterrel később (így teljesüljön minden kívánságom!) az ösvény közepén ott pöffeszkedett egy szépséges, kifejlett példány. Annyira örültem, hogy majd kiugrottam a bőrömből! Arisztokratikus fejtartással türelmesen kivárta, amíg körbefotózom, majd borzasztó suta, lassú mozgással cammogott tovább az ösvény közepén. Nehogy baja essék, levéllel megfogtam (bőrén erős mérget termel) és áttelepítettem egy biztonságosabb rekettyésbe.




Nem sokkal kèsőbb a látòhatáron randa felhők kezdtek gyülekezni.




Aztán hamarosan már zuhogott is, ès el sem állt, amìg Gonzaron ès Castromaioron keresztül el nem èrtem mai cèlállomásom: Hospital de Cruz-t.




Jelenleg 82km-re vagyok Santiago de Compostellátòl, ami az èn tempòmmal kèt ès fèl napnyi gyaloglást jelent. Ez azt jelenti, hogy 6.-án már ott leszek ès a gèpem indulásáig marad mèg 3 napom. Ez pont elegendő lenne arra, hogy elgyalogoljak Finisterrába, a tengerhez, de sajnos vissza már nem èrnèk időben. Azon gondolkodom ezèrt, hogy esetleg leutazom busszal (3 óra Santiagoból, napi kèt járat megy oda-vissza).
Na, de kár a jövőn töprenkedni, ráèrek ezt majd Santiagóban kiokoskodni.

Május 2. - 23. nap: Alto de Poyo - Tricastela - Samos -Sarria

Ereszkedés közben elbúcsúztam mélabús barna tehénkéimtől, néhányszor még visszanéztem a hegy felé, aztán arra gondoltam, hamarosan véget ér a zarándoklat, hazatérek végre, ahol ott vár a családom és a barátaim, egy új élet kezdete, megannyi izgalmas lehetőség. Kíváncsian várom, hogy mit nyújt még számomra a Camino utolsó pár napja és kb.110 kilométere, de azt hiszem, már épp eléggé kisétáltam magam.




Egy köves lejtőn beértem a koreai lányt (akit a fiúja rejtélyes módon lecserélt egy másikra). Elég csúnyán sántikált. Mint elmondta, eredetileg hárman mentek együtt, de sajnos kiment a térde, ezért ő lemaradt. Kicsit bánatos volt, mert a srác megígérte, hogy El Cebreiroban bevárja, de nem volt ott. Nem akartam lelombozni, hogy Perejében a zarándokszállón éjjel jól hallatszott, hogy az új páros milyen remekül megérti egymást.
Aztán csak ültünk egy darabig az út szélén, elmajszoltunk pár müzliszeletet, és én arra gondoltam, milyen jó dolog semmit sem szólni, csak ülni egymás mellett és osztozni a táj szépségében.




Tovább ereszkedve mesebeli falucskák bukkantak elő a völgyek takarásából, így haladtam át Fonfrián, O Biduedón, Filovalon, Pasantesen, majd Ramilon, ahol megcsodáltam egy több, mint 100 éves gesztenyefát.




Az öreg gesztenyefa a kèp baloldalán láthatò.




Tricastela nem volt különösen megkapó kisváros. Annyit tudni róla, hogy itt még zarándokbörtön is üzemelt, és régen szokás volt, hogy a zarándokok az itteni mészkőfejtőből magukkal vittek egy-egy követ, melyből a castanedai mészégetők meszet készítettek, amit a santiagoi katedrális építéséhez használtak fel. Azért nagyon örülök, hogy ez a szokás már elévült!
A völgy alján San Cristovo de Real-nál balra fordulva újabb csodálatos patakot (Rio Oribio) és a partjára települt palatetős falvakat (Renche, Freituxe, San Martino) követtem egészen Samosig. A falvakat ódon kőfalú, elvarázsolt erdővel övezett szűk ösvények kötötték össze, ahonnan, mintha megtervezték volna: időről-időre szépséges zubogókra, vízesésekre lehetett lepillantani.




























Nagy örömömre, azèrt itt is èlnek tehènkèk, csak más fènyezèssel. A falvakban annyit tartanak belőlük, hogy az ember orrát mèg a termèszetbe kièrve is sokáig csavarja a savanykás marhatrágya szag.




Már nem ez az első mókus az ùton, de sajna elèg fèlènkek. Erről is csak ez a gyatra fotó kèszült. Egy bokor tövèben tarka nyuszit is láttam, de az is gyorsan elspurizott.




A samosi kolostor elég szìvenütős látvány, ahogy a völgyből előbukkan az egyik erdei ösvény végén. Az utikönyv szerint belsejében feltétlenül meg kell tekintenünk a víz szellemének kerengőjét.
Nem fogjátok kitalálni: a kolostor zárva volt.




















Az előző 23km-en eléggé megszomjaztam, így bevertem egy pofa sört a kolostorral szembeni presszóban. A kerthelységben osztrák öregasszonyok trécseltek tünci kis hátizsákjaikkal a kezükben. Megkérdeztem tőlük, hogy milyen nap van (hátha azért zárt be a kolostor, mert vasárnap), de mondták, hogy szerda. Büszkén újságolták, hogy mióta megérkeztek Spanyolországba, már 15 km-t gyalogoltak, mert időnként kiteszi őket a busz, és nincs mese, olyankor menni kell! Megkérdezték: - És Te mennyit mentél?
- 660-at. Csend lett. Várták, hogy elröhögöm magam, és elárulom a poént, de aztán megmutattam a térképen. Elszörnyedtek.
Aztán az egyik pufók kis osztrák urat a kocsmárosné majdnem elgázolta egy söröshordóval, mire az lelkesen csak ennyit mondott:
- Micsoda nemes halál lett volna!
Az út maradék 12km-ét unalmas tájon, egy forgalmas autóút mentén tettem meg folyamatosan szakadó esőben. Erről a szakaszról sok jót nem tudok leírni. Sarriában vertem tábort egy meglehetősen drága (10€), de elég igényes albergue-ben.
Hamarosan villanyoltás.
Holnapig adio!