Május 5. - 26. nap: Mèlide - A Rùa

Egy kicsivel kegyesebb időjárás kísért ma utamon. Körülbelül egy órás váltásokban hol esett, hol kisütött. Két rutinos öreg zarándoktól ellestem az esőkabát viselèsènek egy olyan praktikus módját, amivel a korábbiakban sok nyűglődést elkerülhettem volna. A legtöbben ugyanis úgy vesszük fel a poncsót, hogy hátizsák le, esőkabát előszed, hátizsák vissza, poncsóba bebújás először a fejrészen, majd a kezeknél, és végül (mivel a hátizsákot is befogadó hátsó rész a hátizsákban elakad, és az ember keze nem elég hosszú, hogy átemelje rajta), megkérünk valakit, hogy segítsen eligazítani az utánfutónkat. Ha nincs kéznél segítség, akkor kínos negyedórák mennek rá erre a csaknem hiábavaló erőfeszítésre. Az új módszer lényege, hogy a poncsó hátsó részét már eleve ráadjuk a hátizsákra, és azzal együtt vesszük fel. Így menet közben, ha elered az eső, csak hátranyúlunk és az elülső részt áthùzzuk a fej felett. Ezzel a megoldással mintegy 10 másodperc alatt tudok cowboyból Piroskává változni, avagy vissza. Minthogy ma kb. 15ször eredt el és állt el az eső, ez a metódus a nap sikersztorijává vált számomra.








Közeledve a tenger felé, ill. távolodva a hegyektől az éghajlat és a vegetáció is jelentősen változóban van. A hőmérséklet már sokkal kellemesebb, sőt ha nem esne folyton, kifejezetten meleg lenne. A lombos erdők sudár eukaliptuszra váltottak és a házak kertjeiben is egyre gyakrabban látni pálmákat, vagy kaktuszokat.








Az állatvilág legjelentősebb kèpviselője továbbra is a szarvasmarha, ès egy tejüzem mellett meggyőződhettem róla, hogy ahol a bociknak szèp az èlete, ott bizony a macskáknak sem megy rosszul.








A takarmány biztonságáèrt pedig lankadatlan figyelmű, magabiztos kiállásù galìciai ebek vállalnak felelőssèget.








Utikönyvem a mai falvakròl sem adott tùl szòszátyár informáciòkat èrdekessègekről, vagy törtènelmi emlèkekről. Ezt a templomot is csak futólag emlìti, miszerint èrdemes betèrni, merthogy van benne egy helyes kis Szent Jakab szobrocska.








Szerintem ennèl több szòt is èrdemelt volna ez a templom, mert tùl azon, hogy hangulatában az ùton találhatò legjobb 5 közè sorolnám, az oltár tetejèn láthatò szabadkőműves szimbòlumròl is szìvesen olvastam volnak valami törtèneti magyarázatot.




A települèsnevek felsorolása mátòl elmarad, ugyanis sikerült elhagynom az utikönyvem. Nem tudom, hogyan sikerült pont az utolsò előtti napon, de ma nagyon el akart veszni, ugyanis kètszer is utánam hozták, amire korábban sose volt pèlda. Az egyik albergue-tulajdonos vèlemènye szerint amúgy is mindenkitől el kène kobozni, mert az utazók úgy el vannak merülve benne, hogy az Útra alig fordìtanak figyelmet. Úgy tűnik a Camino szerette volna, ha az utolsó napon kizárólag rá figyelek.












Minthogy holnap érem el zarándoklatom utolsó állomását, ma sokat elmélkedtem arról, mi történt ez alatt a 26 nap alatt, mi változott bennem, sikerült e megszabadulnom terheimtől.
Igaz, hogy Cruz de Ferro óta nem írtam, hogy bármi is nyomasztana, azért minden problémám nem tűnt el varázsütésre. Tény, hogy sok minden változott bennem. Talán a változások folyamatát ahhoz tudnám hasonlítani, mintha az út eljén valaki egy hatalmas sziklát hajìtott volna lelkem tavába, amitől először tajtékos, kaotikus vihar keletkezett, majd a feldolgozatlan sérelmek nagy hullámokban söpörtek át rajtam, kèt lökèshullám között èpp csak lèlegzetvètelre elegendő, kisebb hullámvölgyeket hagyva, míg az egész a Cruz de Ferro-ig megtett 600 km során vègül annyira elcsendesedett, hogy utamat onnantòl már inkább az élmények, mint a vad gondolatok echói határozták meg. Nem mondom, hogy mostanra teljesen mentesültem a negatív gondolatoktól, de a hullámok már rövidek és gyengék, míg a hullámvölgyek hosszúak ès energiával teliek lettek.
A történtekhez való hozzáálásom, betöltött szerepem perspektívája is gyökeresen megváltozott bennem. Míg korábban egy érzelmi összeesküvés megalázott, kihasznált, szerencsétlen áldozatának éreztem magam, addig mostanra ez a nézőpont átalakult, és már egyáltalán nem azt érzem, hogy ebben a történetben én lennék az, aki sajnálatra lenne méltó. Az biztos, hogy a Caminó kihívásai, megpróbáltatásai tökéletesen képesek helyreállítani az ember önértékelését, függetenül attól, hogy azt korábban mennyire zúzták össze mások. Emiatt az önsajnálatom és a szívtájékomon érezhető állandó szorítás teljesen megszűnt, és történetem másik két szereplője iránt érzett gyűlöletem, sértettségem, megbántottságom is átlényegült egyfajta sajnálattal vegyes szánalommá.
Persze, tudom, hogy ez még így nincs teljesen rendben, hiszen pont egy keresztény zarándokúton lenne a legfontosabb még ezeket az érzéseket is tovább finomítani (ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel alapon) de bevallom ezen a dolgon még bőven van dolgoznivalóm.
Tegnap esti álmomban a zarándoklat nem a santigoi katedrálisnál, hanem egy hegy tetején, egy füves tisztáson ért véget. Egy angyal várt ott rám, akinek szép női arca volt. A tisztás közepén 12 darab, úgy másfél méter magas díszesen faragott kőoszlop alkotott egy kört. Az angyal odavezetett hozzájuk és azt mondta: tudjuk hogy sokat szenvedtél, rengeteget küzdöttél, mire eljutottál idáig, de mostantól a harcoknak vége. Keresd meg az oszlopok között a májust, és vedd át zarándoklatod jutalmát!
Nem tudom, hogyan de sikerült a jó oszlopot kiválasztani, és csak közelről vettem észre, hogy a teteje eltávolítható. Megfogtam a markolatát, és mielőtt leemeltem volna a fedelet az angyalra néztem. Az mosolyogva bólintott. Az oszlop belül üreges volt és sötét. Két kézzel nyúltam bele és egy csomó apró papírcsomagocskát tapintottam odabent. Kiemelve, a markom tele volt fehér, szaloncukorszerűen becsomagolt selyempapír batyucskákkal. Némelyikben kemény, némelyikben lágy tartalmat éreztem. Megkérdeztem az angyalt: Mik ezek? Mire ő: Megoldások életed jövőbeni összes problémájára. Mikor eljön az ideje, mindig pontosan fogod tudni, melyiket használd fel. Legyen szép és boldog életed!




Mai tervem végének utolsó kilométerét egy német lánnyal (Jula) tettem meg, akivel olyan jól elbeszélgettünk, hogy úgy döntöttünk, a vacsorát is együtt költjük el, azután, hogy lebatyuztunk a szálláson. Nagyon örült a társaságomnak, mert elmondása szerint az első ember voltam az útján, akivel a Caminoról spiurituális megközelítésben lehetett beszélgetni. Mint kiderült, hasonló problémák vezették az Útra, így érdekes volt összehasonlítani, ki milyen tapasztalatokat szerzett a megoldások terén. Mint kiderült folyamatában nála is pontosan ugyanolyan módon játszódtak le a dolgok, ahogyan nálam, és ez azért eléggé megnyugtatott.
A vacsora végére szerencsétlennek úgy begörcsölt mindkét vádlija, hogy nekem kellett visszatámogatnom a szállásra, de így legalább módomban állt továbbadni a kölcsön lábmasszázst, amit Anikótól Astorgában kaptam.
Holnap már csak 20 km vár rám Santiagóig. Úgy tippelem nagyjábòl ebédidőben érek majd oda. Fogalmam sincs, mire számítsak, de inkább nem is gondolkodom rajta. Tudom, hogy minden pontosan úgy fog történni, ahogy annak történnie kell, nekem nincs más dolgom, mint be- és elfogadni...