A hegytető hajnali csendjében, a hátam mögül egyszercsak dermesztő, földöntúli búgás hangzott fel. Megfordultam a hang irányába, de ekkor annak forrása ismét a hátam mögé került. Vártam, hogy a köd eloszoljon és egy angyali jelenés megossza velem a szent igét, de a búgást leszámítva nem törént semmi. Eltartott egy darabig, mire ráeszméltem, hogy a zsákomban bekapcsolódott a villanyborotva...
Meredeken ereszkedtem a hegyoldal csúszós, kőtörmelékes csapásain, és habár bal lábam az előző napihoz képest induláskor jelentősen jobb állapotban volt, a lefelé döcögés nemcsak, hogy visszahozta a fájdalmat, de minden más ízületemben is sok kellemetlenséget idézett elő. Ne feledjük, hogy a hátamon egy nehéz zsák, minden lépésre "ráüt", mint egy kalapács. Mire El Acebó falu elősejlett a ködből, én már attól féltem, nem tudom az utat tovább folytatni.
Kellemes meglepetésként a hegyi faluban meleg és barátságos kávézó üzemelt, ahol sok ismerőssel futottam össze. Ott volt a három olasz kisöreg, akiket Astorgában kaptam szobatársnak, egy lengyel srác, akivel tegnap ismerkedtem meg a Cruz de Ferro közelében, a kolumbiai koma, akibe megint belediktáltam egy fájdalomcsillapítót, hogy haladni tudjon, a brazil lány rekedtes nevetését is azonnal felismertem, és nemsokkal utánam a koreai pár is megérkezett. A kiváló hangulat csaknem egy órán keresztül marasztalt, így mire összekászálódtam, a lábaim újra üzembiztosnak bizonyultak.
Azèrt persze mèg mindig kutya hideg volt.
A meredek ereszkedésnek köszönhetően az éghajlat és a táj hangulata csípős hegyvidékiből csakhamar tavaszias mediterránba csapott át. Mire Riegó di Ambros falvára értem, már nem győztem meglazítani a ruházatom, hogy ne szakadjon rólam a víz.
Az út élettől pezsgő erdőkön, sziklás leszakadásokon, virágba-borult völgyeken vezetett keresztül. Bármerre néztem, mindenhol színes madarakat, rügyeiket bontogatò fákat, smaragdzöld réteket, s ezek felett hósipkás hegycsúcsokat láttam. Annyi gyönyörűségben volt részem, hogy talán eddigi vándorlásom legszebb pillanatait éltem meg Molinaseca felé tartva.
A városka már a távolbòl is csodaszèp látványt nyùjtott (felhìvnám a figyelmet a távolban látszò havas hegygerincre!),
de sokkolòan elbűvölő hatást igazábòl az váltott ki belőlem, mikor megèrkezvèn megpillantottam a templom, a tiszta vizű patak ès az azon átìvelő hìd tökèletes hármasát.
A hely hangulata annyira rabul ejtett, hogy hagymás apróhalból, paprikás-olivás főttojásból, paradicsomból ès olivabogyòkbòl állò könnyű ebèdemet is itt fogyasztottam el.
Kertes, szőlőültetvényes vidéken vitt tovább utam Ponferrada felé és élveztem a tavaszi zsongás minden megnyilvánulását. Hallottam a gólyák kelepelését, a szarkák csörgését, kis zöld pintyfélék csettegését. A virágokon pillangók lebegtek, a fűben gyíkok surrogtak és láttam, ahogy egy sólyom galambot ejt.
A természet aztán szép lassan városiasabb mezbe öltözött, míg végül besétáltam Ponferradába. Igaz, hogy így csupán 24km-t tettem meg, de az ereszkedés egyrészt elég megterhelőnek bizonyult, másrészt úgy döntöttem, hagyok a lábaimnak egy fél nap pihenőidőt, hogy a holnaputáni újabb hegymászást jól viseljék majd, így letelepedtem az utamba eső első zarándokszállón és még egy kis városnézése is maradt időm.
Az erődöt 1178-ban a léoni király felkérésére a templomos lovagok kezdték kiépíteni. 1282-ben nyerte el végső formáját. Szokás szerint éppen ide sem lehetett bemenni a szieszta miatt (ez Spanyolországban úgy tűnik, egy 24 órás tevékenység, amitől minden zarándok a haját tèpi), de amúgy sincs nagyon mit látni belül, mert korábban valamelyik lángész kitalálta, hogy létesítsenek benne football stadiont, ami végül nem valósult meg, viszont a vár belsejét, biztos, ami biztos felrobbantották.
Mint minden tisztességes spanyol városnak, Ponferradának is van legendája. E szerint a templomosok egy tölgyfában a mór invázió elől elrejtett, Máriát gyermekével ábrázoló faszoborra bukkantak. Mikor a tölgyfa egy napon kidőlt, a kis Jézus állítólag felsírt. Azóta ez a szobor a város szent védőtalizmánja, melyet a katedrálisban őriznek. Ezt sajnos a szieszta miatt szintén nem láthattam...
Nem tudom, hogy tegnap a Cruz de Ferro-nál valò ténykedésemnek köszönhető e, vagy csak a csodálatos tájaknak és a napsütésnek, de problémáim, mintha valóban fent maradtak volna a hegycsúcson. A fejem ma csodálatosan üres volt, a lelkem pedig befogadó.
Érzem, hogy a gyomrom is az, úgyhogy megyek is és vacsora célzattal felhajtok egy jó kis tapas-bárt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése