A múlt alkalommal, minthogy délután érkeztem meg, elmulasztottam a híres déli misét a katedrálisban, amit ezúttal semmi esetre sem szerettem volna kihagyni. Ezen a misén több nyelven köszöntik a zarándokokat, és olykor a ceremónia eleme egy kötélen függeszkedő hatalmas tömjén-füstölő lengetése a kereszthajóban. Ez ma már csak látványelem, de régen azt a célt szolgálta, hogy a füst illatával tegyék elviselhetővé a zarádokokból áradó gyilkos testszagot.
Feljegyzèsek szerint a sùlyos kegytárgy, amelyet több tagbaszakadt fèrfù lengetett a boltozatra erősìtett csiga segìtsègèvel, kèt alkalommal is kirepült már a katedrális ablakán.
Minthogy korán volt még, nekiláttam ajándékgyűjtő körutamnak, hogy meglephessem szeretteimet. Ez Santiagoban, mint kiderült, egyáltalán nem egyszerű feladat. A kirakatok kínálta méregdrága tucatgagyi-kollekcíó láttán az a benyomásom támadt, hogy az itteni kereskedők szerint az emberiség javát izlésficamos, igénytelen idióták alkotják. Két órámba és vagy 50 üzlet meglátogatásába került, mire azt a pár szuvenírt sikerült összekaparnom, amit majd nyugodt lelkiismerettel adhatok át a címzetteknek.
Csatangolás közben egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy az utcákon hömpölygő tömegből valaki a nevemet kiabálja. A kanadai hölgy volt az. Alig pár perce érkezett meg a városba. A nyakamba borult, és még egyszer hálásan megköszönte a vízhólyag-tapaszokat, amik nélkül szerinte soha nem jutott volna el idáig. Mit mondjak, kő kemény fickó vagyok, de nagyon meghatottak a hölgy őszinte örömkönnyei...
Habár a katedrálisba 20 perccel kezdés előtt érkeztem, ülőhely már egy darab sem volt. Ahogy elnéztem ezek egy jelentős részén rutinos őslakók terpeszkedtek, teljes közömbösséget mutatva a hullafáradt, hátizsákkal álldogáló zarándokok iránt. A tömegben több ismerőst is megpillantottam, akiket mèg utam elejèn hagytam a hátam mögött, többek között a cseh figurát is.
A mise előtt egy fantasztikus énekhangú apáca állt ki a gyülekezet elé, szépen, érthetően felolvasta az énekek szövegét, megtanította a dallamot, és énekeltette a népet. Minthogy a fő- és mindkét oldalhajó tömve volt emberekkel, a hatalmas térben visszhangzó énekhangtól és a hatalmas orgona vibrálásától az embernek lúdbőrzött a háta.
Szenzációs élmény volt!
Mikor a mise elkezdődött, egy aznapi kimutatásból felolvasták, milyen nemzetek képviselői zarándokoltak el a városba. Ezután néhány, az első sorban ülő (előre kiválasztott) zarándok a saját nyelvén mondott köszöntőt és imát a gyülekezetnek.
Ez volt az utolsó dolog, amit felfogtam a ceremóniából, minden más spanyol nyelven került elődásra. A szöveg igazából talán nem is volt lényeges, amit viszont soha nem fogok elfelejteni, az az ódon falakból és az emberekből áradó, tapinható áhitat és az orgona csontig hatoló, csodálatos vibrálása.
A füstölőt sajnos ma nem lengettèk. :(
A mise végén kiáradtam a tömeggel a katedrális előtti térre, ahol a napok óta tartó esőzés után váratlanul kisütött a nap, ami a frissen érkezett zarándokokat rögtönzött piknikezésre késztette. Miközben őket kerülgetve öntudatlanul kószáltam a téren, a fetrengők közül Bori pattant fel és repült felém teljes eufóriában égve. Alig fél órája érkezett meg alkalmi utitársaival, és most lerúgott bakanccsal élvezte a nap melegítő sugarait.
Elmeséltem, nekem milyen érzés volt a megérkezés, és kérdeztem, hogyan érzi magát. Mivel ő holnap továbbindul Fisterrába, csak a megérkezés boldog öröme járta át, de mondta, hogy szerinte őt is sokként érné, ha tudná, hogy másnap már nincs folytatás.
A maradék szuvenírek begyűjtése után még elfogyasztottam utolsó galíciai polipomat, megittam egy pohár vino tintót és visszamentem a szállásra.
Többé ki sem dugtam onnan az orrom. Nem éreztem, hogy dolgom lenne már a város ősi kövei között.
Semmi másra nem vágytam, mint arra, hogy hazainduljak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése