Ereszkedés közben elbúcsúztam mélabús barna tehénkéimtől, néhányszor még visszanéztem a hegy felé, aztán arra gondoltam, hamarosan véget ér a zarándoklat, hazatérek végre, ahol ott vár a családom és a barátaim, egy új élet kezdete, megannyi izgalmas lehetőség. Kíváncsian várom, hogy mit nyújt még számomra a Camino utolsó pár napja és kb.110 kilométere, de azt hiszem, már épp eléggé kisétáltam magam.
Egy köves lejtőn beértem a koreai lányt (akit a fiúja rejtélyes módon lecserélt egy másikra). Elég csúnyán sántikált. Mint elmondta, eredetileg hárman mentek együtt, de sajnos kiment a térde, ezért ő lemaradt. Kicsit bánatos volt, mert a srác megígérte, hogy El Cebreiroban bevárja, de nem volt ott. Nem akartam lelombozni, hogy Perejében a zarándokszállón éjjel jól hallatszott, hogy az új páros milyen remekül megérti egymást.
Aztán csak ültünk egy darabig az út szélén, elmajszoltunk pár müzliszeletet, és én arra gondoltam, milyen jó dolog semmit sem szólni, csak ülni egymás mellett és osztozni a táj szépségében.
Tovább ereszkedve mesebeli falucskák bukkantak elő a völgyek takarásából, így haladtam át Fonfrián, O Biduedón, Filovalon, Pasantesen, majd Ramilon, ahol megcsodáltam egy több, mint 100 éves gesztenyefát.
Az öreg gesztenyefa a kèp baloldalán láthatò.
Tricastela nem volt különösen megkapó kisváros. Annyit tudni róla, hogy itt még zarándokbörtön is üzemelt, és régen szokás volt, hogy a zarándokok az itteni mészkőfejtőből magukkal vittek egy-egy követ, melyből a castanedai mészégetők meszet készítettek, amit a santiagoi katedrális építéséhez használtak fel. Azért nagyon örülök, hogy ez a szokás már elévült!
A völgy alján San Cristovo de Real-nál balra fordulva újabb csodálatos patakot (Rio Oribio) és a partjára települt palatetős falvakat (Renche, Freituxe, San Martino) követtem egészen Samosig. A falvakat ódon kőfalú, elvarázsolt erdővel övezett szűk ösvények kötötték össze, ahonnan, mintha megtervezték volna: időről-időre szépséges zubogókra, vízesésekre lehetett lepillantani.
Nagy örömömre, azèrt itt is èlnek tehènkèk, csak más fènyezèssel. A falvakban annyit tartanak belőlük, hogy az ember orrát mèg a termèszetbe kièrve is sokáig csavarja a savanykás marhatrágya szag.
Már nem ez az első mókus az ùton, de sajna elèg fèlènkek. Erről is csak ez a gyatra fotó kèszült. Egy bokor tövèben tarka nyuszit is láttam, de az is gyorsan elspurizott.
A samosi kolostor elég szìvenütős látvány, ahogy a völgyből előbukkan az egyik erdei ösvény végén. Az utikönyv szerint belsejében feltétlenül meg kell tekintenünk a víz szellemének kerengőjét.
Nem fogjátok kitalálni: a kolostor zárva volt.
Az előző 23km-en eléggé megszomjaztam, így bevertem egy pofa sört a kolostorral szembeni presszóban. A kerthelységben osztrák öregasszonyok trécseltek tünci kis hátizsákjaikkal a kezükben. Megkérdeztem tőlük, hogy milyen nap van (hátha azért zárt be a kolostor, mert vasárnap), de mondták, hogy szerda. Büszkén újságolták, hogy mióta megérkeztek Spanyolországba, már 15 km-t gyalogoltak, mert időnként kiteszi őket a busz, és nincs mese, olyankor menni kell! Megkérdezték: - És Te mennyit mentél?
- 660-at. Csend lett. Várták, hogy elröhögöm magam, és elárulom a poént, de aztán megmutattam a térképen. Elszörnyedtek.
Aztán az egyik pufók kis osztrák urat a kocsmárosné majdnem elgázolta egy söröshordóval, mire az lelkesen csak ennyit mondott:
- Micsoda nemes halál lett volna!
Az út maradék 12km-ét unalmas tájon, egy forgalmas autóút mentén tettem meg folyamatosan szakadó esőben. Erről a szakaszról sok jót nem tudok leírni. Sarriában vertem tábort egy meglehetősen drága (10€), de elég igényes albergue-ben.
Hamarosan villanyoltás.
Holnapig adio!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése