Május 6. - 27. nap: A Rùa - Santiago de Compostella

Zarándoklatom utolsó reggelén, mintha az ördög bújt volna belém. Valami elképesztő dührohamot kaptam és az utolsó 20 km-t szinte rohanva tettem meg. Állítólag a Caminón minden pontosan úgy történik, ahogy történnie kell, remélem majd egy kis idő távlatból meg fogom érteni, mi célt szolgált utolsó napom ezen indulatkitörése.




Úgy a 15. km tájékán a feszített tempótól teljesen kifulladva estem be egy útszéli pihenőbe, ahol egyhajtásra döntöttem magamba egy korsó sört. Csak mikor a pohár koppant az asztalon, vettem észre, hogy asztalszomszédom, egy magas lány engem bámul. Köszöntem, mire megkérdezte, jól vagyok e. Mondtam, hogy remekül, csak épp valamitől baromi pipa vagyok. Azt felelte:
- Az jó, mert abban sok energia van. Én alig bírok haladni, annyira gyengének érzem magam.
Megkérdeztem, honnan származik. - Szlovákiából. - felelte.
- Akkor te lehetsz a modell lány. Már hallottam rólad.
- Az pár évvel és vagy húsz kilóval ezelőtt volt. - mondta nevetve. - Vicces milyen gyorsan szállnak a hírek itt a Caminón! Remèltem, hogy ez a 800km majd lefaragja rólam azt a 20 kilo pluszt, de sajnos alig fogytam valamit.








Ahogy elnèztem, pont jò formában volt, szerintem egyáltalán nem vált hátrányára, hogy nem sikerült leadnia. Beszèlgettünk mèg pár aprò semmisègről, aztán elköszöntem és gőzgépként fújtattam tovább. Meg sem álltam Monte de Gozo-ig, ahol a pápalátogatás nem túl esztétikus emlékműve áll. Erről a magaslatról már rá lehetett látni Santiagora.
Sok ismerős arc napozgatott a domb tövében lévő pihenőhelyen úgy sörözgetve, mintha igazából el sem szeretnének már jutni a célig. Valószínűleg ezzel nem is állok túl távol a valóságtól. Magam is hasonlóan éreztem. Lassan egy hónapja az életmódunk másból sem állt, mint hajnali kelésből és az egész napos magányos bandukolásból, és hiába érzem már halálosan kimerültnek magam, valahogy nehéz elfogadni, hogy végetér valami, ami addig meghatározta a mindennapjaid ritmusát.




Magam is maradtam közöttük egy òrácskát beszèlgetve, miközben utolèrt a szlovák lány ès megkèrdezte: - Na, pipa vagy mèg?
Akkor ismertem fel, hogy ez a fura indulat a nagy erőkifejtès, vagy a társaság hatására egèszen elpárolgott. Jula is bebicegett vègül (őt látni a fenti kèpen), de ekkor èn már indultam tovább.




Santiago elővárosában az öreg osztrák üdvözölt egy kocsma ajtajából kuvikkolva. A nézéséből és robbanásveszélyes lehelletéből ítélve ő már nem volt szomjas.
- Magyar gyerek, gyere be, igyunk valamit, aztán add meg a címedet, mert te voltál ám a legjobb fej az egész úton és a jó kapcsolatot fenn kell tartani!
- Ez felettébb csábító ajánlat, de nekem még be kell jutnom a katedrálisba és a zarándok-útlevelem is be kell mutatnom! - szabadkoztam.
- Ugyan! Az a vacak templom már biztosan bezárt! Gyere, igyunk, aztán keresünk neked egy másik templomot!




Nagy nehezen kiszabadítottam magam minden kifogásomat pajzsként kivédő érvrendszeréből, és csakhamar megpillantottam a katedrális tornyát a házak fölé magasodni. Bevallom, megdobbant a szivem!




Santago leginkább valamelyik horvátországi ódon nagyvárosra emlékeztet. Kövezett, szűk utcák futnak minden irányban, itt-ott apró terecsékbe torkollva, a házak takarásából ötpercenként tárul eléd egy-egy régi polgári ház, templom, vagy intézmény tiszteletet parancsoló, díszes homlokzata.




Az utcákon a haladást turisták tömege és apró kávézók, bárok kitelepített asztalai, székei lassítják.








A katedrálist a hátsó bejárat felől értem el, és engedve a tömeg áramlásának, egyszercsak odabent találtam magam. Sajnos a fényviszonyok elég visszafogottak voltak, így sok jó felvétel nem készült, de bevallom a belső terekben rámnehezedő áhitatos csendben és éteri hangulatban nem is foglalkoztatott nagyon a fényképezés lehetősége.




Kalapom a mellhevederembe gyűrtem, botjaimat szamuráj módra beszúrtam a hátam mögé, és csendesen bolyongtam az ősi oszlopok között, próbálva felfogni és megemészteni a tényt, hogy megérkeztem. Nagyon furcsa érzés volt. A tudat, hogy 27 nap hosszú óráin és megpróbáltatásain keresztül azért tapostad a kilométereket, hogy végül megérkezhess erre a helyre, egyszerűen túl megfoghatatlan volt ahhoz, hogy rájöjjek, mit is kellene éreznem.
A díszes főoltár oldalában keskeny lépcső vezetett fel a szem számára befogadhatatlanul cizellált oltárbelsőhöz. A feljáró olyan szűk volt, hogy hátizsákommal mindkét oldalon a falat súroltam. Odafent hatalmas, meztelen angyalok tartanak arany-leveles baldachint Szent Jakab drágakövekkel kirakott alakja fölé, aki arccal a gyülekezetnek fordul. A zarándokok sorra a szobor háta mögé állnak, kezüket a vállára helyezik, és elmondják imáikat. A szűk hely és a mögötted sorban állók miatt ez nem túl meghitt, intim környezet az áhitathoz, de az oltár alatti sírkamrában, ahol egy ezüst láda rejti Szent Jakab maradványait, volt lehetőség az elmélyedésre.




Hátizsákommal a hátamon letérdeltem az ott elhelyezett imapadra és egyenként számbavéve életem legfontosabb emberi kapcsolatait (családomat és barátaimat), mindenki boldogságáért elmondtam egy-egy imát, de nem feledkeztem meg az utam elején megismert francia öregúrról (aki megkért, hogy Santiagoban fohászkodjak nevèben az üdvösségéért), és David-ról, a fennsík hippijéről sem, akinek egy szerető szépasszonyt kívántam, és nyilván a saját kívánságlistám sem maradt el.
A katedrálist a főbejraton át hagyam el, ami cikk-cakk lépcsőjével egy hatalmas, impozáns főtérre vezetett. Fogalmam sem volt, hogyan tovább, mi az utolsó lépés, ami lezárja a zarándoklatom, mivel az út végén elfogytak a sárga nyilak, és az utikönyvemre sem támaszkodhattam többé. Szerencsére megláttam Julát egy árkád tövében ücsörögni egy másik lánnyal. Ő egy santagói orosz egyetemista volt, aki készségesen elvezetett bennünket a zarándokirodához.




Nem mondom, hogy fanfárokat és rózsaszirom esőt vártam teljesítményünk jutalmául, de bevallom, kicsit kiábrándító volt a fogadtatás. Egy hosszú pultnál ügyintézők nézték át a pecsétekkel teli credential-okat, és végezvén egy zarándokkal, csak kikiáltottak: - Következő!
Egy kis hölgy elkérte zarándokútlevelem, beütötte a hitelesítő bélyegzőt, kitöltötte az oklevelem, átadta, közömbös hangon mormogott valami gratulációfélét, majd kikiáltott: - Következő!




A kijáratál elbúcsúztam Julától, és visszasétáltam a katedrális előtti térre, hogy ott ücsörögjek kicsit, felfogjam, hogy az út véget ért, és kicsit rendezzem a gondolataimat a hogyantovábbal kapcsolatban. Ahogy ott ültem, láttam, hogy a szlovák lány is elveszetten forgolódik a tér közepén. Szóltam neki, ő meg leült mellém. Kérdeztem, hogy érzi magát. Válaszként felemelte a kezét, megvonta a vállát és csak ennyit mondott: - Pffffffffffff?!
Pontosan átéreztem, mire gondol. Egyetem alatt minden vizsgaidőszakban szinte belebetegedtem a hajtásba és a feszültségbe, és mindig megfogadtam, hogy ha egyszer véget ér, azt hatalmas bulival ünneplem majd meg.




Aztán mikor az utolsó vizsgát is letettem, ültem csak magamba roskadva, teljesen kiüresedve és fogalmam sem volt, mit kezdjek a hirtelen támadt nyugalommal és szabasággal. Most pontosan ezt éreztem. Megjöttem, legyalogoltam 800km-t, leküzdöttem minden akadályt... És most akkor mi legyen?
Hát, kezdjük apró gyakorlatias feladatokkal, aztán majd lassan kialaku mindenl. A leányt elkalauzoltam az irodához, én meg bementem egy információs központba megtudakolni a buszmenetrendet Fisterrába, ill. hogy milyen szállások vannak a pályaudvar közelében, aztán elcaplattam a kiválasztott Hostelbe. Ott kipakoltam, tisztába tettem magam, még meg is borotválkoztam, de a szoba csendjében majd megőrültem, úgyhogy kaptam a kisbatyum és visszamentem az óvárosba.
Odakint már szürkülni kezdett, és a város izgalmas esti pezsgésbe kezdett. Meglepetésemre, amerre csak jártam, valamelyik kávézóból újra és újra rámkiabált valamelyik zarándoktársam az útról, és a legnagyobb természetességgel ölelgettük, lapogattuk egymást. Mire a központba értem, már vagy egy tucat helyen koccintottam zarándok barátaimmal, akikkel kölcsönösen gratuláltunk egymásnak. Teljesen feldobott a dolog. Megértettem, hogy az irodista hölgytől hiába is vártam elismerést, hiszen kizárólag az értheti meg ennek az útnak a kihívásait, örömeit, szenvedéseit, aki maga is részt vett benne. Ahogy mentemben adomáztam rámkurjantó társaimmal (egy olasz kisöreggel, két japán biciklistával, a svéd öreglányokkal, a lengyel komával, német, amerikai, finn, stb. utitársaimmal), minden alkalommal felelevenedett bennem az Út valamely kedves, vagy nehéz emléke. Ezeken az embereken át szinte újra átéltem az egész utam. Ennél megfelelőbb megünneplése nem is lehetett volna az út vègènek.








Rendesen meg is éheztem, és valami egyszerű kis vacsorára kezdtem áhítozni. Az egyik restiből rámkiáltott a szlovák lány, aki szintén épp enni készült, így vele tartottam. Egy tál paella mellett elbeszélgettünk kit mi hozott az útra, és már meg sem lepődtem, hogy az ő célja is párkapcsolati gondokkal állt összeköttetésben. Vele ugyan még semmi tragédia nem történt, de 12 éves kapcsolata eléggé ellaposodott, és a Caminot arra használta fel, hogy kiszellőztesse a fejét és megoldásokat keressen magában, miként tudna javítani a dolgokon, hogy a megoldás ne feltétlenül a szakításuk legyen. Nagyon becsültem ezért.
A vacsora végére éreztem csak igazán, mennyire kimerült és álmos vagyok. Mintha a 27 nap összes fáradsága egyszerre tört volna rám. A szálláson még skypon beszélgettem kicsit szüleimmel, hírül adva sikeres megérkezésem, majd azonnal álomba zuhantam.
A repülőm 10-én indul vissza Budapest felé, a maradék napokat Fisterrában és Muxiában töltöm a tengerparton. Akit a történet folytatása a Camino-n túl is érdekli, az továbbra is tartson velem! :)