2012. május 4., péntek

Május 3. - 24. nap: Sarria - Portomarin - Hospital de Cruz

Habár sok falun és egy városon is áthaladtam, azért ez a nap mégiscsak leginkább a természetről szólt. Reggel egy kávé és egy kis piskótaszerű helyi süti után elbúcsúztam Sarria bús királyától, majd rövidesen már tanyákon, erdőkön, mezőkön haladtam át. Azért őfelsége jelentőségén ne szaladjunk át ilyen méltatlan módon: IX. Alfonz a 13. században alapította Sarriát, és szegény itt is lehelte ki királyi lelkét 1230-ban, épp mikor a Camino-t járta.




A várost elhagyva gyönyörű erdei úton először a Vilei tanyát,












majd Barbadelót èrtem el.




A falu határán egy ùtelágazásban egy idős de annál lelkesebb tisztelendő atya fogdosta össze a meglepett zarándokokat, hogy templomát, az Iglesia de Santiago-t, mely 1000 èves fennállásával büszkèlkedik, feltètlenül meg kell tekinteni minden magára valamit is adò peregrinònak. A legtöbben otthagyták, mert azt hittèk, csak valami galìciai lehúzòs trükkről van szò, de nekem szimpatikus volt az öreg lelkesedèse, ìgy vele tartottam. Nem is bántam meg!




Az ùt ezután olyan öreg, göcsörtös, mohával, páfrányokkal, ès borostyánnal benőtt öreg fák között vitt tovább, hogy ùgy èreztem, bármikor tündèrekre, vagy manòkra bukkanhatnèk odvaikban.
















A nap egyik leginzultálóbb élményét egy helyi macsó modortalan viselkedése miatt szenvedtem el. Egy szűkebb, mohos kőfallal szegélyezett ösvényen előre haladtomban egy vörösbegy minduntalan bevárt, majd továbbrepült pár méterrel arrébb egy újabb sziklakitüremkedésre. (lásd alábbi kèp)




Egy idő után összeszedte a bátorságát, és mintegy fél méterrel a lábam elé leszállt a földre, elállván az utat. Teljesen lefagytam. Ott álltam talpig piros esőkabátban (szinte egész nap esett) a magam csaknem két méterével, velem szemben meg ott pöffeszkedik a földön ez a kis helyi ficsúr a maga 5 centijével. Vagy egy percig méregetett tetőtől talpig átvizsgálva minden porcikámat, majd keményen felszívta magát, és kertelés nélkül az arcomba vágta bárdolatlan, és felettébb udvariatlan véleményét: Csipp! - és elszállt. Szinte az egész napomra rányomta a bélyegét ez a megalázó incidens.




Brea falu határában találhatò az a kilomèterkő, amely azt mutatja, hogy Santiago-ig mèg 100km van hátra, de az utikönyv szerint 5 km-t csal minuszban.




Ezután mèg áttrappoltam Ferreiroson ès Vilachán, meg egy csomò Ìrországra emlèkeztető tájon, de annyira zuhogott, hogy az orrom nem dugtam ki az esőkabát alòl, nemhogy a fènykèpezőgèpet. Viszont ma nagyon jól pörgött a tea-biznisz az útmenti bárokban. Úgy kellett sorbaállni èrte, annyi vacogò zarándok gyűlt össze mindegyikben.
Szerencsère Portomarina előtt pár km-rel kisütött a nap. Egy pihenőhelyen megálltam, hogy elcsomagoljam az esőkabátom ès, hogy szusszanjak egyet. Egy idősebb svájci hölgy megkìnált sütivel. Néztem, hogy a tenyerén milyen csúnya sebek és hámleválások vannak. Rákérdeztem, mi a gond. Mikor elmesélte, rájöttem, hogy ugyanaz az időszakos, idegi alapú allergiája van, mint ami néha velem is elő szokott fordulni, csak nála sokkal durvább kivitelben. Eszembe jutott, hogy van nálam egy tubus hatékony gyógykenőcs, amit még Thaiföldön írtak fel ugyanerre a problémára. Gondolkodás nélkül nekiajándékoztam. Az első napok egyikén egy srácnak csúnyán feltörte a lábát a bakancsa és mondta, hogy sajnos nem hozott magával megfelelő zoknit, ez okozta a bajt. Átfutott az agyamon, hogy nálam 3 pár van, egyet nekiadhatnék, de nem tudtam kitartana e kettő az út végéig, ráadásul páronként 5000Ft-os árral, nem is adtam volna őszinte mosollyal. Két nappal később, mint már írtam, egy hajnali-madár öregúr az egyik zoknim fél párját véletlenül magával vitte, így a másik fele is haszontalanná vált. Azóta már nem hezitálok sokat: ha segíteni tudok és van miből, akkor megteszem.
A néni nagyon hálás volt érte, ami engem amúgy is feltöltött jó érzésekkel. Még egy jó darabig ültünk ott csendben egymás mellett a napon, és gyönyörködtünk benne, ahogy két sólyom vadászgatott a rét felett.
Portomarinának nincs régi múltja, sem legendája. A 60-as években építették fel, mikor elzárták a Mino folyót, hogy létrehozzák a Belesar tavat.




Galícia egyik legrégebbi és leggazdagabb falva ezáltal víz alá került, templomait kövenként lebontották, és új helyen építették fel. A falu romjai most is láthatók a partoldalban.
















Errefelé már egyre többször találkozni azokkal a hidroplán buszokkal, amelyek többnyire nyugdíjas korú turistákat szállítanak végig a zarándokút galíciai szakaszán Santiagoig. A város kapuján belépve épp belefutottam egy ilyen csoportba, akik épp kirajzottak a buszból. Az idegenvezetőjük mikor meglátott, úgy mutogatott rám, mint egy kihalóban lévő állatfaj utolsó, ritka példányainak egyikére, és elmagyarázta a népnek, hogy egy valódi zarándok milyen hosszú utat jár be, mire idáig elér. Erre aztán a fényképezőgépek sortüzében voltam kénytelen felfelé vonulni a főutcán. De mit tehet az ember, mikor szegények belátták, hogy aki ilyen cekkerrel a hátán 700km-t gyalogol - hogy Lajos barátom parasztosan találó aforizmájával éljek - az bizony már nem sz@rral gurigázik.
Ebèdre ismèt a jò kis galìciai polippal laktam jòl, majd negyed òrát bolyongtam a főtèren, a megfelelő utat keresve, de a sárga nyìlra sehol sem leltem rá. Egy idő után felfigyeltem egy zarándokot ábrázolò szoborra, ès rájöttem, hogy ő az irányjelző.




A városon kìvül ùjabb mesebeli erdők következtek. Az egyik szakasz emlékeztetett gyermekkorom királyréti családi kirándulásaira, ahol Édesapám foltos szalamandrát fogott nekünk, és arra gondoltam, milyen jó lenne egyet látni.




Alig száz méterrel később (így teljesüljön minden kívánságom!) az ösvény közepén ott pöffeszkedett egy szépséges, kifejlett példány. Annyira örültem, hogy majd kiugrottam a bőrömből! Arisztokratikus fejtartással türelmesen kivárta, amíg körbefotózom, majd borzasztó suta, lassú mozgással cammogott tovább az ösvény közepén. Nehogy baja essék, levéllel megfogtam (bőrén erős mérget termel) és áttelepítettem egy biztonságosabb rekettyésbe.




Nem sokkal kèsőbb a látòhatáron randa felhők kezdtek gyülekezni.




Aztán hamarosan már zuhogott is, ès el sem állt, amìg Gonzaron ès Castromaioron keresztül el nem èrtem mai cèlállomásom: Hospital de Cruz-t.




Jelenleg 82km-re vagyok Santiago de Compostellátòl, ami az èn tempòmmal kèt ès fèl napnyi gyaloglást jelent. Ez azt jelenti, hogy 6.-án már ott leszek ès a gèpem indulásáig marad mèg 3 napom. Ez pont elegendő lenne arra, hogy elgyalogoljak Finisterrába, a tengerhez, de sajnos vissza már nem èrnèk időben. Azon gondolkodom ezèrt, hogy esetleg leutazom busszal (3 óra Santiagoból, napi kèt járat megy oda-vissza).
Na, de kár a jövőn töprenkedni, ráèrek ezt majd Santiagóban kiokoskodni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése