Május 1. - 22. nap: Pereje - El Cebreiro - Alto de Poyo

Elérkezett hát ez a nap is: május 1.
38 esztendős lettem.
Még soha életemben nem töltöttem ezt a napot egymagamban, de ez egyáltalán nem lombozott le. Kíváncsian vártam, milyen ajándékkal lep meg az Út a ünnepi alkalomból.
Az első meglepetés az volt, hogy a lábam már nem fájt annyira, mint az előző napokban. Egész nap ott bizsergett egy kellemetlen érzés, de valahogy nem foglalkoztam vele.
Fantasztikus napom volt! Habár felhős volt az ég, a folyamatos hegymenetben ezt csak előnyként lehet említeni, mert így nem olvadt rám a ruha. Az út egy pisztrángoktól hemzsegő, tiszta vizű patak mentén vitt szinte végig, melynek vonalára gyöngysorként fűzték fel a kőházas apró falvakat. Reggelimet Trabadelóban fogyasztottam el, majd Vega de Valcarce egyik bárjában nagy örömmel olvastam mintegy 50 barátom szülinapi köszöntéseit a világhálòn. Átmentem Rulietánon, Las Herreriason, majd Hospitalon.
A sárga nyilak mindvégig a hegy oldalában vezettek, miközben fölülről ámulatba ejtő, hatalmas legelők, a patak zúgói, csobogói, vízesései gyönyörködtettek. Míg a Camino a háromnegyed útig testileg-lelkileg kifacsart, addig az utolsó negyedben gondjaimtól szabaddá válva, fantasztikus töltődési folyamatokat indìtott el bennem, amihez a táj adta a hordozó közeget.
























Esküszöm ezen a vidéken élnek a világ legboldogabb szarvasmarhái! Néztem, ahogy békésen heverésznek a bársonyos gyepen, hallgatják a madár koncertet, a patak szonettjét, a szél fákon játszott szólóját, belebámulnak a mező zöld árnyalataiba, és mikor már nem tudnak több gyönyörűséget elviselni, megemelik nehéz fejüket, és fájdalmasan belebőgnek a levegőbe: Múúúúúúúúúúúúú!




Hospitaltól az emelkedés meredekre váltott, az út mohás erdőn vezetett felfelé, a talaj kövessé, az olvadt hótól csúszóssá, sárossá vált, de ez nemhogy lelassított volna, de furcsa mód megkettőzte az energiáimat, és szuszogó zarándoktársaimat sorra lehagyva jutottam La Faba-ba, mely pont félútra esett a hegycsúcs felé. A megerőltetéstől szinte köpni-nyelni nem tudtam, de elképesztő fickósan éreztem magam. Berontottam az első bárba, lihegve a bárpultra támaszkodtam és csak ennyit tudtam mondani: Bort!
A kocsmárosné nevetve kitöltött egy pohárral, s miközben lehajtottam, megcsapta az orrom a mellettem álló falubéli koma tányérján gyöngyöző sült szalonna füstös illata. Kiürítettem a poharam, és rámutattam a tányérra: Most pedig abból szeretnék.
A néne elmagyarázta, hogy ez bizony nem fog menni, mert aztat a szalonnát bizony a bátyó sütögette magának az imént a kiskertjébe. Az öreg szinte megsemmisült a szemeimből sugárzó ellenállhatatlan vágyakozás tüzében, így szó nélkül elém tolta a tányért, mondván nekem most nagyobb szükségem van erre. Így jött el hát a második ajándékom. Nem emlékszem, hogy esett e ennyire jól étel az életemben, mint az a néhány szenes szalonnadarab azzal a puha friss kenyérrel. Mikor végeztem hálásan meglapogattam a koma hátát, rendeltem neki egy pohár bort és továbbindultam.








Az út innen még meredekebbre váltott, de bennem valami olyan eszméletlen energiatúltengés dolgozott, hogy tovább emeltem a tempón. Úsztam az eufóriában, úgy éreztem, ezt a hegyet azért tették elém, hogy összemérhessük erőniket és ez rettenetesen férfias móka volt. Nagy kedvemben szerettem volna beleordítani a szélbe, de nem akartam megzavarni a többi zarándokot. La Laguna után beértem egy idősebb pacákot, aki egy kiállóban próbálta visszanyerni lélegzetét. Odaköszöntem és már száguldottam is tovább. Utánam kiáltott:
- Te vagy a magyar?
- Tessék? - kérdeztem vissza.
- Beszélik, hogy van az Úton egy nagydarab magyar, széles kalapban, aki húzza a lábát, de megy, mint egy gép. Gondoltam ez csak te lehetsz.
- Bingó! - mondtam röhögve - Imádom ezt a hegyet! Buen Camino! - azzal el is tűntem a következő kanyarban.




A csúcs közelében elértem a megyehatárt és átléptem Galíciába. A Szent Jakab zarándokút menti körzetek közül ez a megye szolgál a legtöbb misztikummal. Sehol máshol nem olyan erős a kereszténység előtti hagyomány, mint errefelé. Kr. e. 4000-ből való sírok, kőbe vésett bronzkori misztikus szimbólumok világa ez. A legerősebb hatást mégis a keltáknak köszönheti a régió, akik Kr.e. 700-tól a rómaiak megjelenéséig (Kr.e. 135) éltek itt. Nekik köszönhető a lágy, dallamos, latinos hatású galíciai nyelv is.
A főleg mezőgazdaságból és halászatból élő Galícia Spanyolország legszegényebb régiójának számít. A kelta örökséggel az itt élők zenéjükben és hiedelmeikben is szoros kapcsolatot ápolnak. A helyiek hisznek a tenger és a kövek természetfeletti erejében, és ha megkérdezel egy galíciait, hogy vajon léteznek e boszorkányok, többnyire ilyesféle válaszra számíthatsz: Nem hiszek a boszorkányokban, de biztos, hogy léteznek.




Utam mai csúcspontja (minden értelemben) El Cebreiro falva volt. A múzeumfalu az egyik legrégebbi zarándok menedékhely a Camino mentén. Bencés szerzetesek alapították a 9. sz. közepén.




A zarándokút legrégebbi temploma, a Santa Maria la Real is itt található.




Egy ilyen nagy multú falu hogy is ne rendelkezne csodás legendával:
Történt egyszer, hogy egy viharos téli estén egy mélyen vallásos parasztember felküzdötte magát El Cerebreiroba, hogy részt vehessen a misén. A mise celebrálásával megbízott kishitű szerzetes megvetően ezt gondolta róla: Ki az a bolond, aki képes ilyen vihart elszenvedni, hogy lásson egy darab kenyeret és egy kis bort?! Alig mondta ki magában e szavakat, az ostya hússá, a bor vérré vált kezében. Ma mindkettőt üvegfiolában láthatjuk kiállítva a kápolnában, melyeket 1486-bán Izabella királynő készítetett zarándokútján.




A templom meghitt belsejében valami meghatározhatatlan vallásos érzés kerített hatalmába, így gyertyát gyújtottam ès elmondtam egy imát testvérem családjáért, és szüleimért, melyben kértem a Teremtőt, hogy tartsa meg őket sokáig szeretetben, bőségben, egészségben. Legyen így!








A régió építészetére nagyon jellemző egy kelta eredetű, ovális alapú zömök kőház (a palloza), melyet mélyre ereszkedő nádtetővel fednek be. Régen ember és állat együtt élt ezekben, ma már leginkább csak néprajzi emlékként találkozunk velük.








A falu plébánosa volt 1959-től Elias Valina, aki a sárga nyilak bevezetője volt. Disszertációját a Szent Jakab útról írta, és Európa szerte előadásokat tartott a zarándokút jelentőségéről. 84-ben ő jelölte meg sárga nyilakkal az útvonalat Franciaországtól Santiagóig, melyek mára a Camino védjegyei lettek.
Minthogy további 9 km gyaloglás várt még rám, úgy döntöttem, hogy egy helyi pulperiában meglepem magam az egyik leghíresebb galíciai étellel, a pulpo-val. Ez nem más, mint forró, főtt olivaolajjal, sóval és pikáns pirospaprikával ízesített polip, amiből akkora adagot hoznak ki, hogy azt szívesen horvát barátaink orra alá dörgölném, akik ugyanennyi pénzért harmadekkora mennyiséget porcióznak, és igyekeznek a hiányt mindenféle gezemicével kozmetikázni. Nos itt nincs gezemice, csak a szinte elfogyaszthatatlan mennyiségű ízes, tiszta, gőzölgő poliphús kenyérrel és vörösborral tálalva.




A kifőzde kellemes melegéből kicsit nehezemre esett kikászálódni az esővel gazdagított hegyi levegőre, de tervem szerint még ma el akartam érni Alto de Poyo-t, így végül csak rávettem magam. Nem bántam meg, mert a falut követő erdő olvadozó hófoltokkal, és azok között tarka virágszőnyeggel lepett meg. Lépéseim ritmusához lelkesítőnek a Happy Birthday to You c. dal különböző átköltéseit énekelgettem magamnak.








Később megint aprócserjés hegyhátak között vitt az utam, melyek közül néhány, egy jellegzetes bokorféle virágai révén teljesen lilába öltözött.












Alto de Poyo-ban nagyon reméltem, hogy valóra tudom váltani a nap elején betervezett szülinapi ön-meglepetésemet, így azonnal az egyetlen panzióba siettem, ahol kértem egy szobát egy főre. Mikor a fogadósné asszony bevezetett a szobámba, és megláttam a fürdőkádat, kitörő örömömben megöleltem a meglepett asszonyságot.
Végre egy forró fürdő (nem kell senkire sem várni, nem fürdik el a melegvizet, nem kell gombot nyomogatni, ingyenszappan van a zoknimosáshoz), egy saját szoba (amiben minden konnektor az enyém), működő radiátor (amin megszáríthatom a mosott fehérneműm, reggel nem kell nedves alsòkat, zoknikat ès törölközőt applikálnom a zsákom oldalára és nincs éjszakai vacogva ébredés), nagyméretű törölközők, franciaágy (ami elég hosszú, hogy kinyújtott lábbal aludhassak benne), zárható ajtó (nem kell az értékeimmel megtömött kisbatyumat a wc-be is magammal hurcolnom, ill. azzal aludnom), nincsenek hortyogó dinoszauruszok, al-farhangon kommunikáló sertések, és hajnali 5kor zörgő-csörgő taták.
Ezzel leptem hát meg magam a szülinapomon, és meg kell mondjam, rettenetesen elègedett vagyok az ajándèkommal! :)
A bárban már a vacsorát is elfogyasztottam és ittam pár pohár bort a saját, családom és barátaim egészségére, így habár megfogadtam, hogy ezt nyilvánosan senkinek nem fogom megmutatni, most mégis megleplek benneteket.
Íme Catman:




Alto de Poyo-bòl tudòsìtottam a Camino 636. km-èről az utolsò legyőzött hegycsúccsal a hátam mögött.
Pusza Mindenkinek!