Május 8. - 29. nap: Fisterra - Muxia

Egy kiadós reggelit követően újra próbát tettem a Fisterra-i buszmegállóban. A függesztményen továbbra sem szerepelt Muxia, és senki nem volt ott, aki felvilágosítást tudott volna adni. Végül a világ leghatékonyabb adatforrását válassztottam: bementem a kocsmába. Ott meg is mondták, hogy közvetlen járat Muxiába ugyan nincsen, de 11kor megy egy busz Cee-be, ahonnan viszont van.
Így is történt. Fél 12kor már Cee-ben voltam és amíg a csatlakozásra vártam kolbászoltam kicsit. Az idő továbbra is esős, szeles és gusztustalanul nyálkás volt, a felhők a beépült domboldalnak csak az alsó házsorát tették láthatóvá.








Szerencsére pont a pályaudvar szomszédságában volt a halpiac, ahol a következő járat indulásáig remekül elszórakoztattam magam a tengeri herkentyűk vizslatásával.
















A hatalmas hidroplán buszok közé meglepetésemre egy apró kis minibusz ékelte be magát. Nos ez volt muxiai járat. Az utazóközönség bőven meghaladta a jármű kapacitását, így hátizsákokkal, nénikkel-bácsikkal összepréselődve, egymás hegyén-hátán tornyosulva jutottunk el a tengerparti városkába.




Az ide látogató első benyomása még a rossz idő ellenére is az, hogy ez a hely kedves és barátságos. Ahogy az északi halászfaluk hangulatát árasztó utcákon szállás után kutattam, az emberek lelkesen mosolyogva köszöngettek rám.




Egy vidám asszonyság karon is ragadott és berángatott a házába, hogy nála vegyek ki szobát. Invitálása annyira szívbőljövő és ellenállhatalan volt, hogy végül ott is ragadtam egy szobában, amire semmilyen más jelzőt nem találok, minthogy: cuki.




Háziasszonyom (miután kitömte a bakancsom újságpapírral) elmondta a másnapi buszindulásokat, majd részletesen elmagyarázta, milyen látványosságokat és hol tudok megtekinteni. Még térképet is kaptam a sétához. Sajnos a tengeri mise, amit nagyon szerettem volna megnézni, csak bizonyos napokon kerül megtartásra, és ez most pont nem egy olyan nap.
Muxia egy keskeny kis félszigeten fekszik, és a körbevezető kőúton gyakorlatilag egy órán belül minden nevezetességét végig lehet járni. Így jutottam el először a Santa Maria templomhoz:








habár ez a templom is rendkìvül megkapò látványt nyùjt, ahogyan a tenger fölè magasodik, a lèlegzetem mègis akkor akadt el igazán, mikor egy dombròl először megpillantottam a Virxe de Barca (a bárka szüze) szentèlyèt.




Ez a templom pontosan a félsziget végében található, és az alatta elterülő sziklarengetegen megtörő hullámok, és a végtelen tenger látványa bennem India legalsó csücskét, a szintén szent zarándokhelyet: Kanyakumarit idézték fel.




A helynek természetesen szépséges legendája is van, mely szerint Szűz Mária egy kőbárkában jelent meg Szent Jakab előtt, hogy arra kérje, hirdessen igét ebben a térségben. A legenda szerint a templom előtt található furcsa formájú sziklák ennek a bárkának a maradványai, melyek ősi idők óta mágikus és vallásos szertartások főszereplői.
















Sétám végére már rettenetesen átfáztam, megéheztem, így jól esett beülni egy kis étterembe. Ez persze mindenképpen tervben volt, mivel a tájékoztató szerint Muxia híres a tengeri konyhájáról. Sajnos most elég kevés a vendég (nem csak a rossz idő miat, de még amúgy sincs szezon), így a választék nem volt túl gazdag, de a menü így is finom és laktató volt. Első fogásnak galíciai káposztalevest szolgáltak fel, másodiknak fehérboros, paprikás főtt burgonyával kevert szépiát, majd desszertnek almás pitét kaptam.




Ma korai lefekvés lesz, mert a buszom 6:45-kor indul vissza Santiago-ba, és a napok óta tartó nyálkás idő miatt amúgy is kezd bújkáli bennem valami kórság. Mielőtt elvonultam a szobámba, a házinèni megölelgetett, megpuszilgatott, mondván, hogy reggel erre nem lesz már alkalma.
Bevallom, már nagyon mennék haza. Egyrészről, úgy érzem, nincs itt már semmi dolgom, másrészről hiányzik a családom és a barátaim. Azt hiszem, ezt hívják honvágynak. :)