Május 1. - 22. nap: Pereje - El Cebreiro - Alto de Poyo

Elérkezett hát ez a nap is: május 1.
38 esztendős lettem.
Még soha életemben nem töltöttem ezt a napot egymagamban, de ez egyáltalán nem lombozott le. Kíváncsian vártam, milyen ajándékkal lep meg az Út a ünnepi alkalomból.
Az első meglepetés az volt, hogy a lábam már nem fájt annyira, mint az előző napokban. Egész nap ott bizsergett egy kellemetlen érzés, de valahogy nem foglalkoztam vele.
Fantasztikus napom volt! Habár felhős volt az ég, a folyamatos hegymenetben ezt csak előnyként lehet említeni, mert így nem olvadt rám a ruha. Az út egy pisztrángoktól hemzsegő, tiszta vizű patak mentén vitt szinte végig, melynek vonalára gyöngysorként fűzték fel a kőházas apró falvakat. Reggelimet Trabadelóban fogyasztottam el, majd Vega de Valcarce egyik bárjában nagy örömmel olvastam mintegy 50 barátom szülinapi köszöntéseit a világhálòn. Átmentem Rulietánon, Las Herreriason, majd Hospitalon.
A sárga nyilak mindvégig a hegy oldalában vezettek, miközben fölülről ámulatba ejtő, hatalmas legelők, a patak zúgói, csobogói, vízesései gyönyörködtettek. Míg a Camino a háromnegyed útig testileg-lelkileg kifacsart, addig az utolsó negyedben gondjaimtól szabaddá válva, fantasztikus töltődési folyamatokat indìtott el bennem, amihez a táj adta a hordozó közeget.
























Esküszöm ezen a vidéken élnek a világ legboldogabb szarvasmarhái! Néztem, ahogy békésen heverésznek a bársonyos gyepen, hallgatják a madár koncertet, a patak szonettjét, a szél fákon játszott szólóját, belebámulnak a mező zöld árnyalataiba, és mikor már nem tudnak több gyönyörűséget elviselni, megemelik nehéz fejüket, és fájdalmasan belebőgnek a levegőbe: Múúúúúúúúúúúúú!




Hospitaltól az emelkedés meredekre váltott, az út mohás erdőn vezetett felfelé, a talaj kövessé, az olvadt hótól csúszóssá, sárossá vált, de ez nemhogy lelassított volna, de furcsa mód megkettőzte az energiáimat, és szuszogó zarándoktársaimat sorra lehagyva jutottam La Faba-ba, mely pont félútra esett a hegycsúcs felé. A megerőltetéstől szinte köpni-nyelni nem tudtam, de elképesztő fickósan éreztem magam. Berontottam az első bárba, lihegve a bárpultra támaszkodtam és csak ennyit tudtam mondani: Bort!
A kocsmárosné nevetve kitöltött egy pohárral, s miközben lehajtottam, megcsapta az orrom a mellettem álló falubéli koma tányérján gyöngyöző sült szalonna füstös illata. Kiürítettem a poharam, és rámutattam a tányérra: Most pedig abból szeretnék.
A néne elmagyarázta, hogy ez bizony nem fog menni, mert aztat a szalonnát bizony a bátyó sütögette magának az imént a kiskertjébe. Az öreg szinte megsemmisült a szemeimből sugárzó ellenállhatatlan vágyakozás tüzében, így szó nélkül elém tolta a tányért, mondván nekem most nagyobb szükségem van erre. Így jött el hát a második ajándékom. Nem emlékszem, hogy esett e ennyire jól étel az életemben, mint az a néhány szenes szalonnadarab azzal a puha friss kenyérrel. Mikor végeztem hálásan meglapogattam a koma hátát, rendeltem neki egy pohár bort és továbbindultam.








Az út innen még meredekebbre váltott, de bennem valami olyan eszméletlen energiatúltengés dolgozott, hogy tovább emeltem a tempón. Úsztam az eufóriában, úgy éreztem, ezt a hegyet azért tették elém, hogy összemérhessük erőniket és ez rettenetesen férfias móka volt. Nagy kedvemben szerettem volna beleordítani a szélbe, de nem akartam megzavarni a többi zarándokot. La Laguna után beértem egy idősebb pacákot, aki egy kiállóban próbálta visszanyerni lélegzetét. Odaköszöntem és már száguldottam is tovább. Utánam kiáltott:
- Te vagy a magyar?
- Tessék? - kérdeztem vissza.
- Beszélik, hogy van az Úton egy nagydarab magyar, széles kalapban, aki húzza a lábát, de megy, mint egy gép. Gondoltam ez csak te lehetsz.
- Bingó! - mondtam röhögve - Imádom ezt a hegyet! Buen Camino! - azzal el is tűntem a következő kanyarban.




A csúcs közelében elértem a megyehatárt és átléptem Galíciába. A Szent Jakab zarándokút menti körzetek közül ez a megye szolgál a legtöbb misztikummal. Sehol máshol nem olyan erős a kereszténység előtti hagyomány, mint errefelé. Kr. e. 4000-ből való sírok, kőbe vésett bronzkori misztikus szimbólumok világa ez. A legerősebb hatást mégis a keltáknak köszönheti a régió, akik Kr.e. 700-tól a rómaiak megjelenéséig (Kr.e. 135) éltek itt. Nekik köszönhető a lágy, dallamos, latinos hatású galíciai nyelv is.
A főleg mezőgazdaságból és halászatból élő Galícia Spanyolország legszegényebb régiójának számít. A kelta örökséggel az itt élők zenéjükben és hiedelmeikben is szoros kapcsolatot ápolnak. A helyiek hisznek a tenger és a kövek természetfeletti erejében, és ha megkérdezel egy galíciait, hogy vajon léteznek e boszorkányok, többnyire ilyesféle válaszra számíthatsz: Nem hiszek a boszorkányokban, de biztos, hogy léteznek.




Utam mai csúcspontja (minden értelemben) El Cebreiro falva volt. A múzeumfalu az egyik legrégebbi zarándok menedékhely a Camino mentén. Bencés szerzetesek alapították a 9. sz. közepén.




A zarándokút legrégebbi temploma, a Santa Maria la Real is itt található.




Egy ilyen nagy multú falu hogy is ne rendelkezne csodás legendával:
Történt egyszer, hogy egy viharos téli estén egy mélyen vallásos parasztember felküzdötte magát El Cerebreiroba, hogy részt vehessen a misén. A mise celebrálásával megbízott kishitű szerzetes megvetően ezt gondolta róla: Ki az a bolond, aki képes ilyen vihart elszenvedni, hogy lásson egy darab kenyeret és egy kis bort?! Alig mondta ki magában e szavakat, az ostya hússá, a bor vérré vált kezében. Ma mindkettőt üvegfiolában láthatjuk kiállítva a kápolnában, melyeket 1486-bán Izabella királynő készítetett zarándokútján.




A templom meghitt belsejében valami meghatározhatatlan vallásos érzés kerített hatalmába, így gyertyát gyújtottam ès elmondtam egy imát testvérem családjáért, és szüleimért, melyben kértem a Teremtőt, hogy tartsa meg őket sokáig szeretetben, bőségben, egészségben. Legyen így!








A régió építészetére nagyon jellemző egy kelta eredetű, ovális alapú zömök kőház (a palloza), melyet mélyre ereszkedő nádtetővel fednek be. Régen ember és állat együtt élt ezekben, ma már leginkább csak néprajzi emlékként találkozunk velük.








A falu plébánosa volt 1959-től Elias Valina, aki a sárga nyilak bevezetője volt. Disszertációját a Szent Jakab útról írta, és Európa szerte előadásokat tartott a zarándokút jelentőségéről. 84-ben ő jelölte meg sárga nyilakkal az útvonalat Franciaországtól Santiagóig, melyek mára a Camino védjegyei lettek.
Minthogy további 9 km gyaloglás várt még rám, úgy döntöttem, hogy egy helyi pulperiában meglepem magam az egyik leghíresebb galíciai étellel, a pulpo-val. Ez nem más, mint forró, főtt olivaolajjal, sóval és pikáns pirospaprikával ízesített polip, amiből akkora adagot hoznak ki, hogy azt szívesen horvát barátaink orra alá dörgölném, akik ugyanennyi pénzért harmadekkora mennyiséget porcióznak, és igyekeznek a hiányt mindenféle gezemicével kozmetikázni. Nos itt nincs gezemice, csak a szinte elfogyaszthatatlan mennyiségű ízes, tiszta, gőzölgő poliphús kenyérrel és vörösborral tálalva.




A kifőzde kellemes melegéből kicsit nehezemre esett kikászálódni az esővel gazdagított hegyi levegőre, de tervem szerint még ma el akartam érni Alto de Poyo-t, így végül csak rávettem magam. Nem bántam meg, mert a falut követő erdő olvadozó hófoltokkal, és azok között tarka virágszőnyeggel lepett meg. Lépéseim ritmusához lelkesítőnek a Happy Birthday to You c. dal különböző átköltéseit énekelgettem magamnak.








Később megint aprócserjés hegyhátak között vitt az utam, melyek közül néhány, egy jellegzetes bokorféle virágai révén teljesen lilába öltözött.












Alto de Poyo-ban nagyon reméltem, hogy valóra tudom váltani a nap elején betervezett szülinapi ön-meglepetésemet, így azonnal az egyetlen panzióba siettem, ahol kértem egy szobát egy főre. Mikor a fogadósné asszony bevezetett a szobámba, és megláttam a fürdőkádat, kitörő örömömben megöleltem a meglepett asszonyságot.
Végre egy forró fürdő (nem kell senkire sem várni, nem fürdik el a melegvizet, nem kell gombot nyomogatni, ingyenszappan van a zoknimosáshoz), egy saját szoba (amiben minden konnektor az enyém), működő radiátor (amin megszáríthatom a mosott fehérneműm, reggel nem kell nedves alsòkat, zoknikat ès törölközőt applikálnom a zsákom oldalára és nincs éjszakai vacogva ébredés), nagyméretű törölközők, franciaágy (ami elég hosszú, hogy kinyújtott lábbal aludhassak benne), zárható ajtó (nem kell az értékeimmel megtömött kisbatyumat a wc-be is magammal hurcolnom, ill. azzal aludnom), nincsenek hortyogó dinoszauruszok, al-farhangon kommunikáló sertések, és hajnali 5kor zörgő-csörgő taták.
Ezzel leptem hát meg magam a szülinapomon, és meg kell mondjam, rettenetesen elègedett vagyok az ajándèkommal! :)
A bárban már a vacsorát is elfogyasztottam és ittam pár pohár bort a saját, családom és barátaim egészségére, így habár megfogadtam, hogy ezt nyilvánosan senkinek nem fogom megmutatni, most mégis megleplek benneteket.
Íme Catman:




Alto de Poyo-bòl tudòsìtottam a Camino 636. km-èről az utolsò legyőzött hegycsúccsal a hátam mögött.
Pusza Mindenkinek!

Április 30. - 21. nap: Ponferrada - Cacabelos - Villafranca del Bierzo - Pereje

Kicsit trottyosan indult a reggelem. Rettenetesen álmos voltam, mivel az alattam lévő ágyon egy tiranoszaurusz hortyogott egèsz èjjel. Én még ilyen rettenetes horkolást életemben nem hallottam, pedig két tucat albergue-ben megfordultam már. Reggel meg is kérdeztem: - Sikerült megölni az oroszlánt? - Milyen oroszlánt? - Amelyikkel egész éjjel harcoltál!
Vette a célzást, motyogott valami magyarázatfélét a szoba alacsony oxigénszintjéről, majd septiben összecsomagolt és lelépett. Ez volt a legjobb, amit tehetett, mert az éjszaka miatt jámbor zarándok létemre, elég gyilkos indulatok tomboltak bennem. Ezt mondjuk annak is köszönhettem, hogy a bal lábam továbbra is merev és fájdalmas maradt, és ez eléggé aggasztott. A reggelivel bevett fájdalomcsillapító után egy patikában némi Voltaren krémre is szert tettem és csodák-csodája, a kettő együtt már egész hatékonynak bizonyult.
A város peremén bánatosan bicegő kanadai hölgyre leltem, aki begyűjtött egy vízhólyagot, és el volt keseredve, hogy ilyen fájdalmak között sehová nem fog ma eljuni. Leültettem az út szélére, lekezeltem a sebét és leragasztottam egy otthonról hozott spéci vízhólyagtapasszal. Ez úgy tűnt, bevált, úgyhogy nekiadtam a maradék készletem (3 hét gyaloglás után én már nemigen számíthatok friss vízhólyagokra). Nagyon hálásan integetett utánam.
Ponferrada után még sokáig gazdagságot tükröző, kertvárosi részeken vezetett át az út, majd egy kisebb mezőgazdasági terület után Fuentes Nuevasba érkeztem. Itt volt az ideje a tízórai péksütinek, és egy kis melegítő tejeskávénak.




Ezután sokáig szőlőtőkékkel mintázott dombok között vezetett a napfényes út először Camponaraya falvára, majd nemsokkal később Cacabelosba.








Itt futottam bele újra a lengyel kópéba, aki épp továbbindulni készült egy kis pizzériából, de nagyon ajánlotta a helyet, ezért úgy döntöttem, magam is itt ebédelek. Spagetti Carbonara-t választottam és folytattam a társalgást egy mellém telepedő James Woods képű kanadai figurával. Az ő tapasztalata is az, hogy nincs az a mennyiségű étel, ami mellett ne csattognának le a kilók az emberről ezen a túrán. Mégis kénytelenek voltunk egyetérteni abban, hogy a nők metabolizmusa egészen másképp reagál a nagy megterhelésre, mert még így 600km tájékán is igen terebélyes hátsókkal és sonkákkal szembesül az ember a szebbik nem képviselőinél. Hogy ne csak üres beszéd legyen, amit írok, prezentálom a mai bevitelt: reggeli - nagy bögre tejeskávé két cukorral, egy pohár narancslé, valamint egy nagy karély pirítóskenyér vajjal és lekvárral gazdagon megkenve, tízórai - ismét egy nagy tejeskávé a szokásos két cukorral + két lekváros muffin, ebéd - egy nagy tál spagetti carbonara, amiből nem sajnálták a szalonnát és a tejszínt + egy pohár vörösbor, uzsonna - fél franciakenyér szendvicsnek elkészítve sok sajttal és szalámival megtömve + egy pohár fehérbor, vacsora - káposztaleves egy fél franciakenyérrel, majd egy kb. 30 dekás pisztráng bőséges sültkrumpli és vegyeszöldség körettel, amit megküldtem egy karamella öntetes vaníliapudinggal, mindezt két pohár vörösborral öblítettem le. Ez egy normál napi étrendem, de sokszor ennél jóval gazdagabban étkezem. Ehez képest az esti fürdéskor a tükörben megdöbbenve láttam, hogy a csípőcsontjaim kiállnak a testemből, ami még soha életemben nem fordult elő. Saccra azt mondanám, 85kg körül lehetek, induláskor viszont 95-100 kiló között voltam.




Hamarosan újra festői szőlőgazdaságok között kóboroltam elhagyva Pieros és Valtvilde de Arriba borászatból èlő falvakat, hol forró napsütésben, hol szélben és esőben, de végig remek hangulatban.








Délután 3 felé tárult elém a völgybéli Villafranca del Bierzó gyönyörű panorámája. Kétségtelenül ez a városka vitte a pálmát látványosságban a mai települések között. A várost régebben Kis Santiago-ként emlegették, minthogy a gyengék és betegek, akik az utolsó hágón már nem voltak képesek átjutni, itt ugyanúgy megkaphatták a feloldozást, mint a többiek Szent Jakab sírjánál. Ha rosszmájú akarok lenni, akkor itt osztották ki a "futottak még" kategória díjait. A település egyik híressége a kolostor kertjében növő 33 méteres, Európa legnagyobb és legöregebb ciprusfája (1606-ban ültették). Miért nem lep meg, hogy nem lehet megnézni, mivel a kolotorba tilos a belépés idegeneknek?!




















Sajnos, mire átbandukoltam a városon, a lábam már eléggé megmakacsolta magát és az eső is zuhogni kezdett, így láttam, hogy eredeti célomhoz, Trabadelo-ba már nem fogok eljutni, de további 5 km-t még kipréseltem magamból, hogy letáborozzak Pereje falván egy egészen igényes, de jégverem hideg albergue-ben. A tulaj elmondta, hogy habár minden felszerelésük rendelkezésre áll a normál üzemhez, a hatóságok a kazán beindításához nem adták még meg az engedélyt, így se melegvíz, se fűtés. El tudjátok képzelni, a hegyekben egy kiadós esőben gyaloglás után milyen érzés jeges vízben tussolni?
Ezek után a hálóban 2 pokróc alatt is annyira vacogtam, hogy inkább átmentem a helyi kocsmába megírni a beszámolómat. A 3 olasz kisöreg ordítva üdvözölt: Mííííííkííííííí! Jönni, ülni közénk!
Most értettem csak meg, miért volt olyan kihalt az albergue: gyakorlatilag a teljes vendégsereg a kocsma melegében regenerálódott. Észrevettem, hogy a koreai fiú is köztük van, de a barátnőjét valami fura trükkel új koreaira cserélte. A lány előtt nem mertem rákérdezni a trükkre. Kb. 20an lehettünk, olaszok, hollandok, franciák, koreaiak, spanyolok és egy magyar vegyesen, s mivel a bort nem sajnálták, a hangulat hamarosan asztalcsapkodós-hahotázósra váltott.




Lelkületi szempontból kezdek bizakodó lenni. Ma nemhogy megint békén hagytak a múlt kísértetei, de az agyam valami új frekvenciát talált az éterben, mert hacsak nem éppen a táj szépségével volt elfoglalva, akkor mindenféle pozitív jövőképeket vetített számomra egész álló nap, ha sütött, ha fújt.
Kezdem nagyon élvezni az utat! :) Csak azok a fránya paták rendbejönnének már!
Mai teljesítményem 29, az össztávolság 602km lett. Holnap mászom meg az Út utolsó, 1306m magas csúcsát. A továbbiakban 400m-nèl nagyobb szintkülönbsègekre már nem kell számìtanom, tehát a nehezèn tùl leszek. A helyi ajánlás 34 szakaszából eddig 26 ès felet teljesìtettem, a maradèk 7 ès fèlre 9 nap áll a rendelkezèsemre, tehát nem rosszak az esèlyeim. Drukkoljatok! :)

Április 29. - 20. nap: Manjarin - El Acebo - Molinaseca - Ponferrada

Thomas, Spanyolhon utolsó templomos lovagja egy nagy bögre tejeskávéval búcsúztatott, melyhez a tejet tehenei szolgáltatták. A hegy tetején cudar hideg uralkodott, az ujjaim még a kesztyűn keresztül is elgémberedtek. A csúcsra álmos felhőpaplanok nehezedtek, így az út sejtelmes ködbe borult, amiből helyenként szürreális "ablakok" nyíltak egy-egy szélerőmű forgó lapátjaira, vagy egy napütötte, hóborítorította hegyorom részletére. A szürkeségből innen-onnan kolompszó hallatszott és néha előbukkant egy-egy békésen legelésző barna marhacsorda.












A hegytető hajnali csendjében, a hátam mögül egyszercsak dermesztő, földöntúli búgás hangzott fel. Megfordultam a hang irányába, de ekkor annak forrása ismét a hátam mögé került. Vártam, hogy a köd eloszoljon és egy angyali jelenés megossza velem a szent igét, de a búgást leszámítva nem törént semmi. Eltartott egy darabig, mire ráeszméltem, hogy a zsákomban bekapcsolódott a villanyborotva...
Meredeken ereszkedtem a hegyoldal csúszós, kőtörmelékes csapásain, és habár bal lábam az előző napihoz képest induláskor jelentősen jobb állapotban volt, a lefelé döcögés nemcsak, hogy visszahozta a fájdalmat, de minden más ízületemben is sok kellemetlenséget idézett elő. Ne feledjük, hogy a hátamon egy nehéz zsák, minden lépésre "ráüt", mint egy kalapács. Mire El Acebó falu elősejlett a ködből, én már attól féltem, nem tudom az utat tovább folytatni.




Kellemes meglepetésként a hegyi faluban meleg és barátságos kávézó üzemelt, ahol sok ismerőssel futottam össze. Ott volt a három olasz kisöreg, akiket Astorgában kaptam szobatársnak, egy lengyel srác, akivel tegnap ismerkedtem meg a Cruz de Ferro közelében, a kolumbiai koma, akibe megint belediktáltam egy fájdalomcsillapítót, hogy haladni tudjon, a brazil lány rekedtes nevetését is azonnal felismertem, és nemsokkal utánam a koreai pár is megérkezett. A kiváló hangulat csaknem egy órán keresztül marasztalt, így mire összekászálódtam, a lábaim újra üzembiztosnak bizonyultak.




Azèrt persze mèg mindig kutya hideg volt.




A meredek ereszkedésnek köszönhetően az éghajlat és a táj hangulata csípős hegyvidékiből csakhamar tavaszias mediterránba csapott át. Mire Riegó di Ambros falvára értem, már nem győztem meglazítani a ruházatom, hogy ne szakadjon rólam a víz.
















Az út élettől pezsgő erdőkön, sziklás leszakadásokon, virágba-borult völgyeken vezetett keresztül. Bármerre néztem, mindenhol színes madarakat, rügyeiket bontogatò fákat, smaragdzöld réteket, s ezek felett hósipkás hegycsúcsokat láttam. Annyi gyönyörűségben volt részem, hogy talán eddigi vándorlásom legszebb pillanatait éltem meg Molinaseca felé tartva.












A városka már a távolbòl is csodaszèp látványt nyùjtott (felhìvnám a figyelmet a távolban látszò havas hegygerincre!),




de sokkolòan elbűvölő hatást igazábòl az váltott ki belőlem, mikor megèrkezvèn megpillantottam a templom, a tiszta vizű patak ès az azon átìvelő hìd tökèletes hármasát.








A hely hangulata annyira rabul ejtett, hogy hagymás apróhalból, paprikás-olivás főttojásból, paradicsomból ès olivabogyòkbòl állò könnyű ebèdemet is itt fogyasztottam el.




Kertes, szőlőültetvényes vidéken vitt tovább utam Ponferrada felé és élveztem a tavaszi zsongás minden megnyilvánulását. Hallottam a gólyák kelepelését, a szarkák csörgését, kis zöld pintyfélék csettegését. A virágokon pillangók lebegtek, a fűben gyíkok surrogtak és láttam, ahogy egy sólyom galambot ejt.




A természet aztán szép lassan városiasabb mezbe öltözött, míg végül besétáltam Ponferradába. Igaz, hogy így csupán 24km-t tettem meg, de az ereszkedés egyrészt elég megterhelőnek bizonyult, másrészt úgy döntöttem, hagyok a lábaimnak egy fél nap pihenőidőt, hogy a holnaputáni újabb hegymászást jól viseljék majd, így letelepedtem az utamba eső első zarándokszállón és még egy kis városnézése is maradt időm.
Az erődöt 1178-ban a léoni király felkérésére a templomos lovagok kezdték kiépíteni. 1282-ben nyerte el végső formáját. Szokás szerint éppen ide sem lehetett bemenni a szieszta miatt (ez Spanyolországban úgy tűnik, egy 24 órás tevékenység, amitől minden zarándok a haját tèpi), de amúgy sincs nagyon mit látni belül, mert korábban valamelyik lángész kitalálta, hogy létesítsenek benne football stadiont, ami végül nem valósult meg, viszont a vár belsejét, biztos, ami biztos felrobbantották.








Mint minden tisztességes spanyol városnak, Ponferradának is van legendája. E szerint a templomosok egy tölgyfában a mór invázió elől elrejtett, Máriát gyermekével ábrázoló faszoborra bukkantak. Mikor a tölgyfa egy napon kidőlt, a kis Jézus állítólag felsírt. Azóta ez a szobor a város szent védőtalizmánja, melyet a katedrálisban őriznek. Ezt sajnos a szieszta miatt szintén nem láthattam...








Nem tudom, hogy tegnap a Cruz de Ferro-nál valò ténykedésemnek köszönhető e, vagy csak a csodálatos tájaknak és a napsütésnek, de problémáim, mintha valóban fent maradtak volna a hegycsúcson. A fejem ma csodálatosan üres volt, a lelkem pedig befogadó.
Érzem, hogy a gyomrom is az, úgyhogy megyek is és vacsora célzattal felhajtok egy jó kis tapas-bárt.