Május 9. - 30. nap: Muxia - Santiago de Compostella

Még csak reggel 9 volt, mikor a muxiai busz letett Santiago pályaudvarán. Visszabattyogtam korábbi szállásomra, leraktam a motyómat és lesétáltam a belvárosba reggelizni. Alkalomoz illően Santiago szeletet választottam, ami egy mandulás, erősen marcipán ízű piskótaszerűség.
A múlt alkalommal, minthogy délután érkeztem meg, elmulasztottam a híres déli misét a katedrálisban, amit ezúttal semmi esetre sem szerettem volna kihagyni. Ezen a misén több nyelven köszöntik a zarándokokat, és olykor a ceremónia eleme egy kötélen függeszkedő hatalmas tömjén-füstölő lengetése a kereszthajóban. Ez ma már csak látványelem, de régen azt a célt szolgálta, hogy a füst illatával tegyék elviselhetővé a zarádokokból áradó gyilkos testszagot.
Feljegyzèsek szerint a sùlyos kegytárgy, amelyet több tagbaszakadt fèrfù lengetett a boltozatra erősìtett csiga segìtsègèvel, kèt alkalommal is kirepült már a katedrális ablakán.




Minthogy korán volt még, nekiláttam ajándékgyűjtő körutamnak, hogy meglephessem szeretteimet. Ez Santiagoban, mint kiderült, egyáltalán nem egyszerű feladat. A kirakatok kínálta méregdrága tucatgagyi-kollekcíó láttán az a benyomásom támadt, hogy az itteni kereskedők szerint az emberiség javát izlésficamos, igénytelen idióták alkotják. Két órámba és vagy 50 üzlet meglátogatásába került, mire azt a pár szuvenírt sikerült összekaparnom, amit majd nyugodt lelkiismerettel adhatok át a címzetteknek.
Csatangolás közben egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy az utcákon hömpölygő tömegből valaki a nevemet kiabálja. A kanadai hölgy volt az. Alig pár perce érkezett meg a városba. A nyakamba borult, és még egyszer hálásan megköszönte a vízhólyag-tapaszokat, amik nélkül szerinte soha nem jutott volna el idáig. Mit mondjak, kő kemény fickó vagyok, de nagyon meghatottak a hölgy őszinte örömkönnyei...




Habár a katedrálisba 20 perccel kezdés előtt érkeztem, ülőhely már egy darab sem volt. Ahogy elnéztem ezek egy jelentős részén rutinos őslakók terpeszkedtek, teljes közömbösséget mutatva a hullafáradt, hátizsákkal álldogáló zarándokok iránt. A tömegben több ismerőst is megpillantottam, akiket mèg utam elejèn hagytam a hátam mögött, többek között a cseh figurát is.




A mise előtt egy fantasztikus énekhangú apáca állt ki a gyülekezet elé, szépen, érthetően felolvasta az énekek szövegét, megtanította a dallamot, és énekeltette a népet. Minthogy a fő- és mindkét oldalhajó tömve volt emberekkel, a hatalmas térben visszhangzó énekhangtól és a hatalmas orgona vibrálásától az embernek lúdbőrzött a háta.




Szenzációs élmény volt!
Mikor a mise elkezdődött, egy aznapi kimutatásból felolvasták, milyen nemzetek képviselői zarándokoltak el a városba. Ezután néhány, az első sorban ülő (előre kiválasztott) zarándok a saját nyelvén mondott köszöntőt és imát a gyülekezetnek.




Ez volt az utolsó dolog, amit felfogtam a ceremóniából, minden más spanyol nyelven került elődásra. A szöveg igazából talán nem is volt lényeges, amit viszont soha nem fogok elfelejteni, az az ódon falakból és az emberekből áradó, tapinható áhitat és az orgona csontig hatoló, csodálatos vibrálása.
A füstölőt sajnos ma nem lengettèk. :(




A mise végén kiáradtam a tömeggel a katedrális előtti térre, ahol a napok óta tartó esőzés után váratlanul kisütött a nap, ami a frissen érkezett zarándokokat rögtönzött piknikezésre késztette. Miközben őket kerülgetve öntudatlanul kószáltam a téren, a fetrengők közül Bori pattant fel és repült felém teljes eufóriában égve. Alig fél órája érkezett meg alkalmi utitársaival, és most lerúgott bakanccsal élvezte a nap melegítő sugarait.




Elmeséltem, nekem milyen érzés volt a megérkezés, és kérdeztem, hogyan érzi magát. Mivel ő holnap továbbindul Fisterrába, csak a megérkezés boldog öröme járta át, de mondta, hogy szerinte őt is sokként érné, ha tudná, hogy másnap már nincs folytatás.
A maradék szuvenírek begyűjtése után még elfogyasztottam utolsó galíciai polipomat, megittam egy pohár vino tintót és visszamentem a szállásra.




Többé ki sem dugtam onnan az orrom. Nem éreztem, hogy dolgom lenne már a város ősi kövei között.
Semmi másra nem vágytam, mint arra, hogy hazainduljak...

Május 8. - 29. nap: Fisterra - Muxia

Egy kiadós reggelit követően újra próbát tettem a Fisterra-i buszmegállóban. A függesztményen továbbra sem szerepelt Muxia, és senki nem volt ott, aki felvilágosítást tudott volna adni. Végül a világ leghatékonyabb adatforrását válassztottam: bementem a kocsmába. Ott meg is mondták, hogy közvetlen járat Muxiába ugyan nincsen, de 11kor megy egy busz Cee-be, ahonnan viszont van.
Így is történt. Fél 12kor már Cee-ben voltam és amíg a csatlakozásra vártam kolbászoltam kicsit. Az idő továbbra is esős, szeles és gusztustalanul nyálkás volt, a felhők a beépült domboldalnak csak az alsó házsorát tették láthatóvá.








Szerencsére pont a pályaudvar szomszédságában volt a halpiac, ahol a következő járat indulásáig remekül elszórakoztattam magam a tengeri herkentyűk vizslatásával.
















A hatalmas hidroplán buszok közé meglepetésemre egy apró kis minibusz ékelte be magát. Nos ez volt muxiai járat. Az utazóközönség bőven meghaladta a jármű kapacitását, így hátizsákokkal, nénikkel-bácsikkal összepréselődve, egymás hegyén-hátán tornyosulva jutottunk el a tengerparti városkába.




Az ide látogató első benyomása még a rossz idő ellenére is az, hogy ez a hely kedves és barátságos. Ahogy az északi halászfaluk hangulatát árasztó utcákon szállás után kutattam, az emberek lelkesen mosolyogva köszöngettek rám.




Egy vidám asszonyság karon is ragadott és berángatott a házába, hogy nála vegyek ki szobát. Invitálása annyira szívbőljövő és ellenállhatalan volt, hogy végül ott is ragadtam egy szobában, amire semmilyen más jelzőt nem találok, minthogy: cuki.




Háziasszonyom (miután kitömte a bakancsom újságpapírral) elmondta a másnapi buszindulásokat, majd részletesen elmagyarázta, milyen látványosságokat és hol tudok megtekinteni. Még térképet is kaptam a sétához. Sajnos a tengeri mise, amit nagyon szerettem volna megnézni, csak bizonyos napokon kerül megtartásra, és ez most pont nem egy olyan nap.
Muxia egy keskeny kis félszigeten fekszik, és a körbevezető kőúton gyakorlatilag egy órán belül minden nevezetességét végig lehet járni. Így jutottam el először a Santa Maria templomhoz:








habár ez a templom is rendkìvül megkapò látványt nyùjt, ahogyan a tenger fölè magasodik, a lèlegzetem mègis akkor akadt el igazán, mikor egy dombròl először megpillantottam a Virxe de Barca (a bárka szüze) szentèlyèt.




Ez a templom pontosan a félsziget végében található, és az alatta elterülő sziklarengetegen megtörő hullámok, és a végtelen tenger látványa bennem India legalsó csücskét, a szintén szent zarándokhelyet: Kanyakumarit idézték fel.




A helynek természetesen szépséges legendája is van, mely szerint Szűz Mária egy kőbárkában jelent meg Szent Jakab előtt, hogy arra kérje, hirdessen igét ebben a térségben. A legenda szerint a templom előtt található furcsa formájú sziklák ennek a bárkának a maradványai, melyek ősi idők óta mágikus és vallásos szertartások főszereplői.
















Sétám végére már rettenetesen átfáztam, megéheztem, így jól esett beülni egy kis étterembe. Ez persze mindenképpen tervben volt, mivel a tájékoztató szerint Muxia híres a tengeri konyhájáról. Sajnos most elég kevés a vendég (nem csak a rossz idő miat, de még amúgy sincs szezon), így a választék nem volt túl gazdag, de a menü így is finom és laktató volt. Első fogásnak galíciai káposztalevest szolgáltak fel, másodiknak fehérboros, paprikás főtt burgonyával kevert szépiát, majd desszertnek almás pitét kaptam.




Ma korai lefekvés lesz, mert a buszom 6:45-kor indul vissza Santiago-ba, és a napok óta tartó nyálkás idő miatt amúgy is kezd bújkáli bennem valami kórság. Mielőtt elvonultam a szobámba, a házinèni megölelgetett, megpuszilgatott, mondván, hogy reggel erre nem lesz már alkalma.
Bevallom, már nagyon mennék haza. Egyrészről, úgy érzem, nincs itt már semmi dolgom, másrészről hiányzik a családom és a barátaim. Azt hiszem, ezt hívják honvágynak. :)

Május 7. - 28. nap: Santiago de Compostela - Fisterra

A 9 òrás busszal indultam Santiagobòl Fisterrába. Namármost kezdek eléggé összezavarodni ezzel a névvel kapcsolatosan, ugyanis a buszjegyen ez a megnevezés állt, míg a városkában mindenhol a Finisterra név olvasható, de a zarándokok is vegyesen használták mindkét nevet, csak eddig azt gondoltam, a hallásommal lehet a gond.
Lényeg a lényeg, 3 órát utazgattam a buszon, és mivel megint elég randa esős idő volt, nézelődés helyett gondoltam megírom a tegnapi események beszámolóját, csak azzal nem számoltam, hogy egy hónap alatt annyira elszoktam mindennemű járművel valò közlekedéstől, hogy a harmadik kanyar után majdnem kipakoltam a reggelimet. Úgyhogy maradt inkább mégis a nézelődés, míg el nem nyomott a buzgóság.
Egy kedves, öreg német néni ébresztett a célállomáson, aki valamilyen szimpátiát érezhetett irántam, mert még egy bugylibicskával is megajándékozott. Minthogy az egész város egy nagy esőfelhőbe burkolózott, gondoltam a városnézés előtt inkább szállás után nézek. Találtam is egy szép kis kőből épített hostelt, amiben saját szobám, és amitől átjárt a gyönyörűség: masszázs-zuhanyzófülkém van.








A kilátásom is mesès, bár jobban örültem volna, ha az alacsonyan járó felhők helyett inkább a tengerben gyönyörködhetek:








Megéhezvén egy tengerparti büfébe csüccsentem be, ahol a tulaj elmondta: az előrejelzés szerint két napon keresztül víz lesz földön-égen. A napozásról azt hiszem lemondhatok. Egy fergeteges polipos-szendvics után felfedező körútra indultam, dacolva az esőt füstszerűen kergető széllel. Először az idegenforgalmi informáciòs központban pròbáltam tájèkozòdni a másnapi buszindulásokròl. Mièrt nem lepett meg, hogy az ott dolgozò pacák az anyanyelvèn kìvül semmilyen más nyelvet nem beszèlt?!
A kikötő védőgátjánál az öböl felé tajtékos hullámokat kergetett a szèl, a lehorgonyzott hajók táncot jártak a mólók mentén.








A marinát balra elhagyva leereszkedtem egy sziklás partszakaszra és jó hosszan barangoltam a város külterülete felé. Úgy egy órácskára az eső is megkegyelmezett, én meg csak üldögéltem egy szárazabb kiszögellèsen és néztem, ahogy a hullámok elporladnak a sziklákon.




Valami ma megváltozott bennem. A fejem egész nap csodálatosan üres volt, az ég-világon semmiféle komolyabb dolog nem foglalkoztatott, viszont elképesztő fizikai erőnlétet éreztem magamban. Úgy tűnik a szervezetem nagyon hálás az első pihenőnapjáért.








A zord időjárástól függetlenül a partfal virágai ès a köveket borìtò narancsszìn zuzmòk meleg hangulatot kölcsönöztek a tájnak.












Ahogy múlt az idő, észre sem vettem, hogy elindult a dagály, és a visszaút keskeny sziklasávjait gyakorlatilag elborította a tenger, elzárva ezzel a visszautat. Ugyanez történt a másik irányban is, így arra sem tudtam menekülni. Egy megoldás maradt, a meredek, szederbokrokkal benőtt partfal. Ahhoz a dzsungelharchoz, amit én ott az esőtől iszamos sárban lerendeztem, még Rambo is tisztelgett volna. Mire kiküzdöttem magam, úgy néztem ki, mint egy ágról szakadt vadmalac. Mit csináljak? Én így szeretek pihenni. :)








A nagy ijedség nem szegte kedvem, egy nagyobb kerülő után meglátogattam a város homokos strandját is, de az időjárásra való tekintettel a mai bikini bemutató sajnos elmaradt. Az egész parton mindössze két széllelbélelt, esőkabátos, mezítlábas turistalány futkosott csak a tajtékos, jeges vízben kagylókat gyűjtögetve.








Hosszú sétám során rendesen átáztam-fáztam, így a hetedik menyországban éreztem magam full-extrás zuhanyzókabinom forró gőzében ülve.
Holnap reggel megpróbálok átjutni Muxiába, hátha ott nagyobb társadalmi élet vár rám, mert itt a világon semmi nem történik.

Május 6. - 27. nap: A Rùa - Santiago de Compostella

Zarándoklatom utolsó reggelén, mintha az ördög bújt volna belém. Valami elképesztő dührohamot kaptam és az utolsó 20 km-t szinte rohanva tettem meg. Állítólag a Caminón minden pontosan úgy történik, ahogy történnie kell, remélem majd egy kis idő távlatból meg fogom érteni, mi célt szolgált utolsó napom ezen indulatkitörése.




Úgy a 15. km tájékán a feszített tempótól teljesen kifulladva estem be egy útszéli pihenőbe, ahol egyhajtásra döntöttem magamba egy korsó sört. Csak mikor a pohár koppant az asztalon, vettem észre, hogy asztalszomszédom, egy magas lány engem bámul. Köszöntem, mire megkérdezte, jól vagyok e. Mondtam, hogy remekül, csak épp valamitől baromi pipa vagyok. Azt felelte:
- Az jó, mert abban sok energia van. Én alig bírok haladni, annyira gyengének érzem magam.
Megkérdeztem, honnan származik. - Szlovákiából. - felelte.
- Akkor te lehetsz a modell lány. Már hallottam rólad.
- Az pár évvel és vagy húsz kilóval ezelőtt volt. - mondta nevetve. - Vicces milyen gyorsan szállnak a hírek itt a Caminón! Remèltem, hogy ez a 800km majd lefaragja rólam azt a 20 kilo pluszt, de sajnos alig fogytam valamit.








Ahogy elnèztem, pont jò formában volt, szerintem egyáltalán nem vált hátrányára, hogy nem sikerült leadnia. Beszèlgettünk mèg pár aprò semmisègről, aztán elköszöntem és gőzgépként fújtattam tovább. Meg sem álltam Monte de Gozo-ig, ahol a pápalátogatás nem túl esztétikus emlékműve áll. Erről a magaslatról már rá lehetett látni Santiagora.
Sok ismerős arc napozgatott a domb tövében lévő pihenőhelyen úgy sörözgetve, mintha igazából el sem szeretnének már jutni a célig. Valószínűleg ezzel nem is állok túl távol a valóságtól. Magam is hasonlóan éreztem. Lassan egy hónapja az életmódunk másból sem állt, mint hajnali kelésből és az egész napos magányos bandukolásból, és hiába érzem már halálosan kimerültnek magam, valahogy nehéz elfogadni, hogy végetér valami, ami addig meghatározta a mindennapjaid ritmusát.




Magam is maradtam közöttük egy òrácskát beszèlgetve, miközben utolèrt a szlovák lány ès megkèrdezte: - Na, pipa vagy mèg?
Akkor ismertem fel, hogy ez a fura indulat a nagy erőkifejtès, vagy a társaság hatására egèszen elpárolgott. Jula is bebicegett vègül (őt látni a fenti kèpen), de ekkor èn már indultam tovább.




Santiago elővárosában az öreg osztrák üdvözölt egy kocsma ajtajából kuvikkolva. A nézéséből és robbanásveszélyes lehelletéből ítélve ő már nem volt szomjas.
- Magyar gyerek, gyere be, igyunk valamit, aztán add meg a címedet, mert te voltál ám a legjobb fej az egész úton és a jó kapcsolatot fenn kell tartani!
- Ez felettébb csábító ajánlat, de nekem még be kell jutnom a katedrálisba és a zarándok-útlevelem is be kell mutatnom! - szabadkoztam.
- Ugyan! Az a vacak templom már biztosan bezárt! Gyere, igyunk, aztán keresünk neked egy másik templomot!




Nagy nehezen kiszabadítottam magam minden kifogásomat pajzsként kivédő érvrendszeréből, és csakhamar megpillantottam a katedrális tornyát a házak fölé magasodni. Bevallom, megdobbant a szivem!




Santago leginkább valamelyik horvátországi ódon nagyvárosra emlékeztet. Kövezett, szűk utcák futnak minden irányban, itt-ott apró terecsékbe torkollva, a házak takarásából ötpercenként tárul eléd egy-egy régi polgári ház, templom, vagy intézmény tiszteletet parancsoló, díszes homlokzata.




Az utcákon a haladást turisták tömege és apró kávézók, bárok kitelepített asztalai, székei lassítják.








A katedrálist a hátsó bejárat felől értem el, és engedve a tömeg áramlásának, egyszercsak odabent találtam magam. Sajnos a fényviszonyok elég visszafogottak voltak, így sok jó felvétel nem készült, de bevallom a belső terekben rámnehezedő áhitatos csendben és éteri hangulatban nem is foglalkoztatott nagyon a fényképezés lehetősége.




Kalapom a mellhevederembe gyűrtem, botjaimat szamuráj módra beszúrtam a hátam mögé, és csendesen bolyongtam az ősi oszlopok között, próbálva felfogni és megemészteni a tényt, hogy megérkeztem. Nagyon furcsa érzés volt. A tudat, hogy 27 nap hosszú óráin és megpróbáltatásain keresztül azért tapostad a kilométereket, hogy végül megérkezhess erre a helyre, egyszerűen túl megfoghatatlan volt ahhoz, hogy rájöjjek, mit is kellene éreznem.
A díszes főoltár oldalában keskeny lépcső vezetett fel a szem számára befogadhatatlanul cizellált oltárbelsőhöz. A feljáró olyan szűk volt, hogy hátizsákommal mindkét oldalon a falat súroltam. Odafent hatalmas, meztelen angyalok tartanak arany-leveles baldachint Szent Jakab drágakövekkel kirakott alakja fölé, aki arccal a gyülekezetnek fordul. A zarándokok sorra a szobor háta mögé állnak, kezüket a vállára helyezik, és elmondják imáikat. A szűk hely és a mögötted sorban állók miatt ez nem túl meghitt, intim környezet az áhitathoz, de az oltár alatti sírkamrában, ahol egy ezüst láda rejti Szent Jakab maradványait, volt lehetőség az elmélyedésre.




Hátizsákommal a hátamon letérdeltem az ott elhelyezett imapadra és egyenként számbavéve életem legfontosabb emberi kapcsolatait (családomat és barátaimat), mindenki boldogságáért elmondtam egy-egy imát, de nem feledkeztem meg az utam elején megismert francia öregúrról (aki megkért, hogy Santiagoban fohászkodjak nevèben az üdvösségéért), és David-ról, a fennsík hippijéről sem, akinek egy szerető szépasszonyt kívántam, és nyilván a saját kívánságlistám sem maradt el.
A katedrálist a főbejraton át hagyam el, ami cikk-cakk lépcsőjével egy hatalmas, impozáns főtérre vezetett. Fogalmam sem volt, hogyan tovább, mi az utolsó lépés, ami lezárja a zarándoklatom, mivel az út végén elfogytak a sárga nyilak, és az utikönyvemre sem támaszkodhattam többé. Szerencsére megláttam Julát egy árkád tövében ücsörögni egy másik lánnyal. Ő egy santagói orosz egyetemista volt, aki készségesen elvezetett bennünket a zarándokirodához.




Nem mondom, hogy fanfárokat és rózsaszirom esőt vártam teljesítményünk jutalmául, de bevallom, kicsit kiábrándító volt a fogadtatás. Egy hosszú pultnál ügyintézők nézték át a pecsétekkel teli credential-okat, és végezvén egy zarándokkal, csak kikiáltottak: - Következő!
Egy kis hölgy elkérte zarándokútlevelem, beütötte a hitelesítő bélyegzőt, kitöltötte az oklevelem, átadta, közömbös hangon mormogott valami gratulációfélét, majd kikiáltott: - Következő!




A kijáratál elbúcsúztam Julától, és visszasétáltam a katedrális előtti térre, hogy ott ücsörögjek kicsit, felfogjam, hogy az út véget ért, és kicsit rendezzem a gondolataimat a hogyantovábbal kapcsolatban. Ahogy ott ültem, láttam, hogy a szlovák lány is elveszetten forgolódik a tér közepén. Szóltam neki, ő meg leült mellém. Kérdeztem, hogy érzi magát. Válaszként felemelte a kezét, megvonta a vállát és csak ennyit mondott: - Pffffffffffff?!
Pontosan átéreztem, mire gondol. Egyetem alatt minden vizsgaidőszakban szinte belebetegedtem a hajtásba és a feszültségbe, és mindig megfogadtam, hogy ha egyszer véget ér, azt hatalmas bulival ünneplem majd meg.




Aztán mikor az utolsó vizsgát is letettem, ültem csak magamba roskadva, teljesen kiüresedve és fogalmam sem volt, mit kezdjek a hirtelen támadt nyugalommal és szabasággal. Most pontosan ezt éreztem. Megjöttem, legyalogoltam 800km-t, leküzdöttem minden akadályt... És most akkor mi legyen?
Hát, kezdjük apró gyakorlatias feladatokkal, aztán majd lassan kialaku mindenl. A leányt elkalauzoltam az irodához, én meg bementem egy információs központba megtudakolni a buszmenetrendet Fisterrába, ill. hogy milyen szállások vannak a pályaudvar közelében, aztán elcaplattam a kiválasztott Hostelbe. Ott kipakoltam, tisztába tettem magam, még meg is borotválkoztam, de a szoba csendjében majd megőrültem, úgyhogy kaptam a kisbatyum és visszamentem az óvárosba.
Odakint már szürkülni kezdett, és a város izgalmas esti pezsgésbe kezdett. Meglepetésemre, amerre csak jártam, valamelyik kávézóból újra és újra rámkiabált valamelyik zarándoktársam az útról, és a legnagyobb természetességgel ölelgettük, lapogattuk egymást. Mire a központba értem, már vagy egy tucat helyen koccintottam zarándok barátaimmal, akikkel kölcsönösen gratuláltunk egymásnak. Teljesen feldobott a dolog. Megértettem, hogy az irodista hölgytől hiába is vártam elismerést, hiszen kizárólag az értheti meg ennek az útnak a kihívásait, örömeit, szenvedéseit, aki maga is részt vett benne. Ahogy mentemben adomáztam rámkurjantó társaimmal (egy olasz kisöreggel, két japán biciklistával, a svéd öreglányokkal, a lengyel komával, német, amerikai, finn, stb. utitársaimmal), minden alkalommal felelevenedett bennem az Út valamely kedves, vagy nehéz emléke. Ezeken az embereken át szinte újra átéltem az egész utam. Ennél megfelelőbb megünneplése nem is lehetett volna az út vègènek.








Rendesen meg is éheztem, és valami egyszerű kis vacsorára kezdtem áhítozni. Az egyik restiből rámkiáltott a szlovák lány, aki szintén épp enni készült, így vele tartottam. Egy tál paella mellett elbeszélgettünk kit mi hozott az útra, és már meg sem lepődtem, hogy az ő célja is párkapcsolati gondokkal állt összeköttetésben. Vele ugyan még semmi tragédia nem történt, de 12 éves kapcsolata eléggé ellaposodott, és a Caminot arra használta fel, hogy kiszellőztesse a fejét és megoldásokat keressen magában, miként tudna javítani a dolgokon, hogy a megoldás ne feltétlenül a szakításuk legyen. Nagyon becsültem ezért.
A vacsora végére éreztem csak igazán, mennyire kimerült és álmos vagyok. Mintha a 27 nap összes fáradsága egyszerre tört volna rám. A szálláson még skypon beszélgettem kicsit szüleimmel, hírül adva sikeres megérkezésem, majd azonnal álomba zuhantam.
A repülőm 10-én indul vissza Budapest felé, a maradék napokat Fisterrában és Muxiában töltöm a tengerparton. Akit a történet folytatása a Camino-n túl is érdekli, az továbbra is tartson velem! :)